Ettől kezdve hatalmas árnyék hull Jézus isteni természetére. Az Atya is mintha hallgatna, s elfordulna tőle, s a tanítványok is alszanak... Az Olajfák hegyén Jézus egyedül van Isten és ember közt a semmi senkiföldjén.

 

 

S akkor, ezen a vákuumon át, egy angyal száll keresztül feledhetetlen dicsőségű küldetéssel. Tanúja az evangélisták közül is csak egy van, Szent Lukács, s ő is csak egyetlen mondatban említi e „drámai holtpont” egyetlen cselekvő szereplőjét.

Nincs magány azóta, mit ne törhetne át egy angyal irgalma.

A Megváltó szenvedéseinek idején külön súlyt és szépséget nyer a misztikus Keresztes Szent János értelmezése az élet éjszakájáról. A hit útján járó ember a kegyelem napjától először elvakul. Ez az érzékek éjszakája, mit nyomon követ az intellektusé. Vakság ez, éjszaka, de valójában egy természetfeletti világosság kezdete.

A nagyhét gyászában hasonlóképp érezhetjük valamiféle kimondhatatlan derű, világosság: egy, még a láthatár alatt rejtőző nap közeledtét, mozdulását.

Pilinszky János – Nagyhét, 1963; Nagyhéten (részletek)