A liturgikus naptár szerint a Szentháromság ünnepe utáni csütörtökön Úrnapja van.
Úrnapja Jézus Krisztus szent Testének és Vérének, az Oltáriszentségnek ünnepe. Habár Jézus az utolsó vacsorán hagyta testét és vérét eledelül, és ezt Nagycsütörtökön, és minden szentmisén megünnepeljük, az egyház fontosnak tartotta külön ünnepet rendelni is ennek a hittitoknak, hogy kifejezze az Oltáriszentségbe vetett hitét és ragaszkodását. Ezzel mintegy ünnepélyesen is megvallja a világ előtt, hogy Krisztus mennybemenetele után velünk van, nem szünteti meg jelenlétét, közöttünk maradt az Oltáriszentségben, a szentségi Kenyérben és Borban,- most már, mint lelkünk tápláléka. Ha pedig Krisztus Valóságos Testéről van szó, akkor kijár neki a hódolat és az imádás. Ezért tartja nagy becsben az egyház az oltáriszentséget, és a Szentségi Jézus ezért féltve őrzött kincsünk. A századok folyamán misztikusok látomásai, teológusok könyvtárnyi művei, litániák és ájtatosságok, művészeti ágak és civil kezdeményezések mélyítették el a hívekben az Oltáriszentség szeretetét és tiszteletét. A hét szentség egyike, az Eukarisztia az egész egyház hitletémenyének egyik alapvető igazsága, hiszen maga Krisztus Urunk szándéka ez az utolsó vacsorán: „Ezt cselekedjétek, az én emlékezetemre!”.
Másrészt a kenyér jelentése is felértékelődik: a kenyér, nemcsak tárgy, személytelen „betevő falat”, hanem éltető, életet adó. Sőt Krisztus teste, a Szentostyában örök életet adó lelki kenyér lesz. Az Ige testté lett- ez bibliai kijelentés ma az Oltáriszentségre irányítja figyelmünket. Szüntelenül eszünkbe vési Krisztus keresztáldozatát, hiszen testét és vérét adta értünk, de táplálékként is,- hogy életünk legyen. Táplálék és isteni jelenlét, misztikus vérátömlesztés és imádásunk célja. Ha Krisztus testét és vérét esszük és isszuk, magával Istennel kerülünk kapcsolatba. Ez Isten és az ember között létrejött legkifejezőbb „nonverbális kommunikáció”. Az eukarisztikus kenyérben, az élő Isten adja nekünk önmagát, hogy érzékeinken keresztül is megtapasztaljuk jelenlétét, velünk-létét.
A keresztény felekezetek is mind egyetértenek abban, hogy az első úrvacsora, Nagycsütörtök estéje, egy kicsit eltért a szokásos húsvéti vacsoráktól. Különleges volt.
Jézus a kenyeret és a bort úgy osztotta szét a tanítványok között, mint saját testét és vérét. Tudta, hogy másnap a kereszten engesztelő áldozattá válik az emberiség bűneiért. Ezzel a gesztussal ő maga lépett az ószövetségi áldozatok helyébe, feláldozva szó szerint is testét és vérét. A tanítványok is csak Húsvét után, a jelenések kapcsán, az asztali együttlétek során, és igazából csak Pünkösd óta döbbentek rá, hogy Jézus kimondott szavai a Szentlélek által meg is valósítják ígéretét. Ők is megváltoznak, eltelnek isteni erővel, ha a kenyérben és a borban testét-vérét veszik. Az első szentmisék, kezdettől fogva nemcsak megemlékezések voltak, hanem az utolsó vacsora szavainak is megismétlései, így lett jelenvaló a feltámadt és egyházában továbbélő Krisztus. Később az otthon maradt betegeknek is elvitték az eukarisztikus kenyeret, mert hittek abban, hogy Krisztus a kimondott szavait nem vonja vissza. Vagyis abban a kenyérben is jelen van, ő van ott istenségével, amely megmaradt a liturgikus ünnep után. Ezért tartották nagy becsben, és akár életük árán is védelmezték, erősítették a hitben lankadókat, elvitték a kivégzés előtt álló vértanúkhoz, hogy Jézus szentségi erejében tartsanak ki a végsőkig. Ezért adtak hálát- eukarisztein -, és ezért volt összekötve a szeretetlakomával.
De az utolsó vacsorán arról is szó van, hogy a kenyér és a bor képviseli a fizikai létfenntartáshoz szükséges élelmiszereket, az emberi táplálék alapanyagait, mint munkánk gyümölcsét. Azzal, hogy Jézus a kenyérre és a borra azt mondja, hogy „ez az én testem" és „ez az én vérem", nem pusztán megáldja és megszenteli, Isten ajándékává emeli a mindennapi kenyeret, hanem önmaga lesz kenyérré! Teste mindennapi táplálék és egyben az eljövendő örök élet kenyere lesz. Az első keresztények így tapasztalták meg, hogy Jézus csodálatos módon is velük van. Elővételezték az örök lakomát, melybe Krisztus testének és vérének elfogyasztása által már szentségi módon most belekóstolhatnak. Egyébként ez volt a szentmise, az istentisztelet őse és kezdeti formája.
Jézus megváltói művének rendszeres, eukarisztikus megünneplése, már az első tanítványokból közösséget alakított. A lakoma, az asztaltársaság mindig is összehozza az embereket. Egy közös családdá válnak, akik egy asztalnál ünnepelnek. Mint lelki, eukarisztikus kenyér, ezt teszi Jézus a szentmisében. Megteríti az asztalt Igéjével, és saját testével táplál mindenkit, aki éhezik Isten szeretetére. Az Úr asztalánál eltörpülnek, szertefoszlanak, eltűnnek a nemzeti- társadalmi különbségek. Az eukarisztia összegyűjti az embereket.
3. Ma a katolikusok, szerte a világon körmeneteket, felvonulásokat, ún. határkerüléseket tartanak. Az Oltáriszentséget díszes tartóban fogva, virágszirmokat hintve az úton eléje négyszer is áldást adnak a népre.
-A körmenet elsősorban hitvallás. Ebben az esetben nem a lakomán van a hangsúly, -nem csak azon, hogy Jézus lelkünk tápláléka-, hanem mindenek előtt azon, hogy mi keresztények hiszünk Jézus szentségi jelenlétében. Hitünket azzal mutatjuk ki, hiszünk, hogy mindenünket az Úrvacsora Krisztusának ajánljuk. Jelenlétével, áldásával, isteni erejével járja át köz- és magánéletünket egyaránt. Nyilvánosan is megvalljuk, hogy ma is Jézus megváltó szeretete öleli körül a világot. E mellett „demonstrálunk" ország-világ előtt, ezért vonulunk fel utcákon-tereken, hogy elhitessük mindenkivel: a hit megvallása nem magánügy, hanem a világ szemében is jól kivehető életforma, magatartásminta.
A keresztény eukarisztikus lelkületű ember. Olyan döbbenetes élmény volt évekkel ezelőtt, amikor a franciaországi Taizé protestáns közösség szervezésében, fiatalokkal egyhetes nyári világtalálkozón vettünk részt több ezer különböző nyelvű és vallású fiatallal együtt. A nagy sátorban mindenki térdre ereszkedett, és Roger testvérrel ez élen, órákon keresztül a szentségi Jézus előtt imádkoztunk és énekeltünk. Az ember ilyenkor meg valami rendkívül csodálatos istenélményt, megrendítő extázist él át, amiben szint kitapinthatja az isteni jelenlétet. Érzi, hogy maga Jézus Urunk igazolja vissza, hogy az Eukarisztia a mindent átölelő Szeretet szentsége. Igazi szakramentum.
Úrnapja, mint ünnep, egy belga apáca, Szent Julianna 1209-es látomásához, személyes istenélményéhez kötődik. A körmenet szoros értelemben nem tartozik a liturgiához. De mivel az egyházzal szinte egyidős áhítatgyakorlatról van szó, hitünk ünnepélyes, külsőségekkel is tarkított megvallását domborítja ki. Az úrnapi körmenetek egyébként a középkori hitújítás ellenhatásaként, a tridenti zsinat nyomán lettek általánossá a latin egyházban. A körmeneteknek hitvallás-jellege van olyan szempontból is, amit e szentmisében az „úrfelmutatás" jelent. A körmenet és tulajdonképpen egész keresztény életünk egyfajta úrfelmutatásnak kell, lennie, egy kiáltvány, amely a világnak szól. Annál is inkább szükségét érezzük ennek, mert lépten-nyomon tapasztaljuk a hitetlenség kísértését, amikor a hitet sokan be akarják zárni a templomba, és képmutató módon a magánszféra területére utalják át. Nos, mi keresztények épp ilyen helyzetben megyünk ki ma az utcára evangelizálni. Hirdetjük az evangélium átütő, életet átalakító erejét, és azt a jó hírt közöljük mindenkivel, hogy minden látszat, minden rossz előjel ellenére a világ ma sem nélkülözi Isten áldását. Az 1938-as budapesti eukarisztikus világkongresszusra írt gyönyörű egyházi énekünk is ezt sugallja:
„Győzelemről énekeljen napkelet és napnyugat.
Millió szív összecsengjen, magasztalja az Urat.
Krisztus újra földre szállott, vándorlásunk társa lett,
Mert szerette a világot: kenyérszínbe rejtezett.
Krisztus Kenyér s bor színében Úr s Király a Föld felett,
Forrassz eggyé békességben minden népet s nemzetet!”