Húsvét van, az élet ünnepe: "Miért keresitek az élőt a holtak között? Nincs itt, föltámadt!" (Lk 24,5-6). Húsvét van, a remény látogat el hozzánk: "Miért ijedtetek meg, s miért támad kétely szívetekben?" (Lk 24,38); "ne féljetek" (Mt 28,10); "én veletek vagyok" (Mt 28,20). Húsvét van, küldenek minket: "Menjetek, vigyétek hírül testvéreimnek, hogy térjenek vissza Galileiába, ott majd viszontlátnak." (Mt 28,10; vö. Mk 16,7).

A miniszter generális levele 2007 Húsvétjára

Húsvét van, az élet ünnepe: "Miért keresitek az élőt a holtak között? Nincs itt, föltámadt!" (Lk 24,5-6). Húsvét van, a remény látogat el hozzánk: "Miért ijedtetek meg, s miért támad kétely szívetekben?" (Lk 24,38); "ne féljetek" (Mt 28,10); "én veletek vagyok" (Mt 28,20). Húsvét van, küldenek minket: "Menjetek, vigyétek hírül testvéreimnek, hogy térjenek vissza Galileiába, ott majd viszontlátnak." (Mt 28,10; vö. Mk 16,7).

Kedves Testvéreim és Nővéreim: A föltámadt Krisztus ragyogja be utatokat, az Ő jelenléte erősítse reményeteket, és feltámadásából merítsetek életet, mégpedig bőségben!

Emlékezzünk

Néhány hónapja zajlott le a Rendkívüli Nagykáptalan, amely a résztvevők számára és az egész Rend számára egyfajta húsvéti esemény volt. Ezen végigkísért minket az emmauszi tanítványok élménye (vö. Lk 24,13-35), alakjuk szemünk előtt volt az egész Nagykáptalan során (vö. Záródokumentum /a továbbiakban jelzés nélkül/ 3.). Mi is átéltük, mit jelent, hogy az Úr mellettünk jár az úton és beszél hozzánk, és az együtt megtett út segített hivatásunk mélyebb megértésében (vö. 10.). Ahogy Kleofás és társa, nekünk is részünk lehetett a szív lángolásában, amikor megosztottuk egymással az Ige és az Eukharisztia kenyerét, és éreztük, hogy ránktekintett az Úr (vö. 8.). Ahogy az emmauszi tanítványok, "a minket összekapcsoló hit keretében" mi is próbáltunk beszélni félelmeinkről, és szívünk megnyílt a másik előtt (vö. 3.). Velük együtt mi is úgy éreztük: "koldusként állunk az értelemre vonatkozó kérdés előtt" (6.), és ahogy együtt voltunk szívünkben megannyi kérdéssel, fáradtsággal, bizonytalansággal (vö. 7.), meglátogatott minket a remény, "amely a szegény és megfeszített Krisztusra alapozódik, aki e világ szegény és megfeszített embereiben is jelen van" (9.). Megújult csodálkozással "ismét befogadtuk a Húsvét titkából fakadó belső erőt, amely megújítja bennünk a bizakodást és visszaküld testvéreinkhez" (3.), lassanként lehullott rólunk minden kiábrándultság, könnyelmű idealizmus vagy felszínes pragmatizmus (vö. 9.).

A Nagykáptalan szándéka szerint azonban ez nem egy lezárt esemény, hanem rászorul a folytatásra az egyes provinciákban és az egyes testvérek életében. Így maradhat eleven a helyi közösségekben és mindegyikünk szívében az együtt átélt húsvéti élmény, a zarándoklatok "a karizmánk születésének eredeti színeit máig őrző helyekre" stb. (2.). Ez akkor lehetséges, ha megszívleljük a Nagykáptalan buzdításait és valóra váltjuk iránymutatásait. Szeretnék ezek közül néhányat felidézni, hogy a jótól a még jobb felé haladhassunk.

Beszélgettek az úton

Rendünk a Kezdetben adott kegyelem c. programmal egy folyamatot akart elindítani, amelynek alapja az Általános Konstitúciók kihirdetése, célja pedig életünk és missziónk megújítása, mintegy "újjá-alapítása", hogy ferences identitásunkat dinamikus hűségben élhessük Isten mai jelei és a világ mai kihívásai iránt, mint „mindenkor alárendeltjei és alattvalói a Szentegyháznak” (RB 12,4; vö. 8.).

Evangéliumi választ akarunk adni az idők jeleire, amelyeken keresztül Isten szólítását érzékeljük. Mindezt a Vita Consecrata buzdításának jegyében: "bátran újjá kell éleszteniük az alapítók szent kezdeményező szellemét, találékonyságát és életszentségét" (VC 37).

Ezért figyelmeztet minket az Utunkon mellettünk az Úr, és beszél hozzánk c. nagykáptalani záródokumentum, hogy szüntelenül meg kell maradnunk a lelki megkülönböztetés alapállásában, életünk és küldetésünk rendszeres kiértékelésében (vö. 35.33). Ez segítheti elő, hogy karizmánkat a mai kornak megfelelően éljük, amely mélyreható, döntő változások kora. Amikor kortársainkkal együtt keressük "a történelem, a létezés, az élet értelmét" (6.), akkor a lelki megkülönböztetés vezethet el az evangéliumi és ferences válaszokhoz. A hűség statikus modelljeihez képest tőlünk azt kérik, hogy folyamatnak fogjuk fel hűségünket, amelyben fontossá válik a "tervezés" eleme. A múltba vagy jövőbe menekülés kísértéséhez képest tőlünk azt kérik, hogy a lelki megkülönböztetést gyakoroljuk, keresve az Úr akaratát a jelenben, és így építve a jövőt (vö. VC 110).

Életünk és küldetésünk átfogó megújítása mindenekelőtt azt kívánja meg, hogy a lelki megkülönböztetés jegyében szüntelenül keressük az Úr akaratát, és Ferenc szavai szerint imádkozzunk: "Fölséges és dicsőséges Isten, ragyogd be szívem sötétségét, ... hogy megtegyem a te szent és igaz parancsodat." De azt is megkívánja, hogy a lehető legtárgyilagosabb módon számot vessünk a magunk belső állapotával (a közösségek korösszetétele, helyek és vállalások száma, képességeink és törékenységünk közösségileg és egyénileg) és a minket körülvevő társadalmi, kulturális és politikai helyzettel. E két oldal fényében kell meghoznunk a kellő döntéseket, egyértelműen és merészen, még ha olykor vérző szívvel is. Mindezekben nem szabad, hogy alaptalan idealizmus vagy bénító realizmus vezéreljen minket. Látva sok provincia állapotát, nem lehet egyedüli szempont a régi struktúrák fenntartása, hanem kreatív módon meg kell nyílni a jövő felé, megannyi ellentmondás dacára is.

Ez előfeltételezi, hogy a valóságot kritikus szemmel nézzük, de mindig a hitből kiindulva, ahogy a záródokumentum írja: "Az élet helyes értelmezéséhez nem elég a valósághoz való közelség, hanem a hit szemével is kell azt néznünk, vagyis a mély istenkapcsolat alapján, az Ige fényében kell élnünk azt, kézzelfogható egységben az egyházzal" (14.). Csak a hívő szemlélet teszi lehetővé, hogy a múltat hálával nézzük, a jelent szenvedéllyel éljük, és a jövőt reménnyel fogadjuk (Novo Millennio Ineunte 1.).

Ha ferences módon akarjuk végezni a lelki megkülönböztetést, akkor az evangéliumot kell elővennünk és Krisztustól kell tanácsot kérnünk (vö. 2Cel 15). A Rend alapításának 800. évfordulója felé vezető utunkon ebben a második évben az evangéliumi élet bátorságát szeretnénk föléleszteni magunkban, ezért ezt az évet a "Merjük élni az evangéliumot!" mottó kíséri. Vagyis: engedjük, hogy az evangélium világossága járja át életünket, ennek szempontjából ítéljük meg egyéni és közös életünket.

Kedves Testvérek! A Kezdetben adott kegyelem c. program szerint a 2006-os évben a lelki megkülönböztetés feladata jegyében kérdeztük: "Uram, mit akarsz, hogy cselekedjek?" Maradjon meg bennünk ez a magatartás. Keljünk útra, azzal a bizonyossággal szívünkben, hogy az Úr előttünk jár (vö. Mk 16,7). Ahogy a tanítványok a hét első napján, ahogy a két emmauszi tanítvány még aznap este, mi is sietve induljunk (vö. Jn 20,4), késlekedés nélkül (vö. Lk 24,33). Csak így tárulhat fel előttünk, hogy mit kér tőlünk az Úr, és csak így hirdethetjük igazán: "Valóban feltámadt az Úr!" (Lk 24,34).

Még abban az órában visszatértek Jeruzsálembe.

Ott együtt találták a tizenegyet s társaikat.

Miután az emmauszi tanítványoknak megnyílt a szeme és felismerték Jézust, "még abban az órában útra keltek, s visszatértek Jeruzsálembe", hogy találkozzanak a közösséggel, amelytől eltávolodtak (vö. Lk 24,33). Aki Ferenc karizmáját követi, annak számára a testvéri közösség kiemelt helye nemcsak az Istennek való találkozásnak (vö. Ált. Konst. 40), hanem a húsvéti öröm életre váltásának és saját hittapasztalatunk megosztásának. A nagykáptalani záródokumentum emlékeztet arra, hogy a testvéri közösség olyan ajándék, amelyet hálásan kell fogadnunk, ugyanakkor kitartó elszántsággal kell építenünk. Ezt a feladatot egyik "alapvető hivatásunknak" nevezi a záródokumentum (27.). Élő valóságról van itt szó. Ne csupán fogyasztói, hanem építői is legyünk a közösségnek, tudatában annak, hogy annak életét korlátaink és bűnünk jelöli meg. Így érthető a Nagykáptalan felhívása: "a testvéri közösség ápolást igényel" (31.). "A testvéri közösségben való életet rendszeresen kísérni és anyai szeretettel ápolni kell" (32.).

Hogyan tegyük ezt? Erre vonatkozóan is fontos útmutatásokkal szolgál a záródokumentum. A testvéri közösség ápolása azt jelenti, hogy gondozzuk az emberi kapcsolatokat, amelyek közöttünk olykor sérültek, és szem előtt tartjuk a fraternitas teológiai alapjait, vagyis hitben kimondjuk: "Isten mindnyájunk Atyja, és ezért felismerjük, hogy testvérek vagyunk. Ebben a hitben tudjuk mondani egymásról: 'Testvéreket adott nekem az Úr'." (26.). Jelenti továbbá, hogy küzdünk a megoszlások ellen (31.). Szakadásoktól sújtott világunkban csak akkor tehetünk prófétai tanúságot, ha a saját sorainkban leküzdjük a megosztottságot és az egységen dolgozunk (31.). Ebben segít a Nagykáptalan meglátása: "a sokféleség ajándéka örömhír: olyan Istent tár elénk, aki mindenütt az élet forrása" (4.) A testvériség ápolása jelenti azt is, hogy igénybe vesszük a rendi élet által nyújtott eszközöket: folyamatos képzés, házikáptalan, correctio fraterna stb. Végül jelent valami egészen egyszerű, de nehéz dolgot: a kölcsönös megbocsátást, a készséget az egység helyreállítására (31.).

A Nagykáptalan jól tudta, hogy a testvéri közösség építésének legnagyobb akadálya a hiányos, felszínes kommunikáció. Nehezen tudunk igaz és nyílt módon beszélni egymással, fenntartás nélkül, de a kellő diszkrécióval, szegénységünkből kiindulva. Ezért a záródokumentum elsődleges eszköznek nevezi a kommunikációt a testvéri közösség ápolásában. Ez tehet képessé minket, hogy "szembenézzünk életvitelünk kérdéseivel" (3.), hogy "legyőzzük az individualizmust és elszigetelődést, ami sokszor jellemzi életünket és munkánkat" (49,1). Így tudjuk "megosztani egymással a testvéri élet örömeit és küzdelmeit" és "reflektálni személyes hivatásunkra", "elmélyíteni összetartozásunkat Krisztus követésében és hitünkben" (51.). Ezáltal lesz lehetséges, hogy "alkalmakat teremtsünk életünk megosztására és a közös ünneplésre" (32.), mert "a hit alapján meghallgatjuk azokat, akik körülöttünk élnek, és kimondjuk, ami bennünk lakik" (43.). A Nagykáptalan szerint az "emmauszi módszer" az "az út, az a módszer, ami előbbre visz minket" (39.), ezért azt kéri, hogy "minden provincia tartsa fontosnak testvéri életünk javításában, és gyakorolja szorgalmasan" (49,1).

Amikor a Rend "újjá-alapításáról" beszélünk, valójában azt akarjuk, hogy rendi életünk és küldetésünk minősége javuljon. Ezt pedig nem érhetjük el anélkül, hogy ne javítanánk kapcsolataink minőségét. A kommunikációtól függ, hogy javul-e testvéri életünk, közösségeink arculata és tanúságtétele a világban (34.). A Nagykáptalan azt kéri, hogy bátran nézzünk szembe azzal, milyen közöttünk a kommunikáció? Működik-e bennünk az "önmagunkon túllépni a másik felé" logikája (vö. 22.), amely révén igent mondunk a másikra, és elismerjük, hogy Isten ajándéka mindig megelőz minket? Készek vagyunk-e megvallani a saját szegénységünket, mint a kommunikáció előfeltételét, kimondva: "Semmi nem a tulajdonunk, mindent úgy kaptunk, és vissza kell adnunk az Úrnak" (19.)? Ennek emberi alapja, hogy részt adjunk másoknak életünkből, és készek legyünk befogadni őket. A kommunikáció soha nem egyirányú folyamat, hanem mindig kölcsönös. Csak együtt tudjuk "újjászőni a bizalom hálóját", ahogy a Záródokumentum buzdít minket az ún. horizontális hitről beszélve: "A hit előrehaladása egész életünket átfogja. Születésünkkor édesanyánk fogadott, gondoztak minket, rábíztuk magunkat másokra, mint ahogy később mások bízták magukat miránk, elfogadtak, neveltek, szerettek. Életünk alapvető kapcsolatai – a világgal, Istennel és a testvérekkel – erre az elsődleges és alapvető hitre épülnek." (15.)

Beszámoltak az úton történtekről

Mi is úton vagyunk, úton a testvéri közösség építésében, úton a küldetésben, hogy "betöltsük az egész földkerekséget Krisztus evangéliumával" (1Cel 97), úton egy drámai változásokat átélő világban. Utunkon mellettünk az Úr, és beszél hozzánk. Maga a föltámadt Krisztus szólít, hogy emeljük föl a tekintetünket, és egyértelműen és merészen lépjünk előre. "Komolyan át kell gondolnunk missziónkat, készen a jelenlét és a tanúságtétel eddig ismeretlen módjaira" (33.), mint Kisebb Testvérek e világ "kicsinyei" között. A Nagykáptalan felhív "jelenlegi szolgálataink kiértékelésére", adott esetben átcsoportosításokat, átszervezéseket is végrehajtva (58.), hogy "missziónk középpontját újból megtaláljuk, és ha kell változtassunk, akár helyváltoztatást is hajtsunk végre társadalmi vagy egyházi síkon, megerősítendő jelenlétünket a peremen, a központoktól távol eső élethelyzetekben, ami ferences identitásunkból fakad" (33.).

Hivatásunk arra szólít, hogy menjünk elébe a másiknak, keljünk át a túlsó partra, merjünk átlépni határokat (vö. 36.). Az "ajándék logikája" jegyében, az önmagunk kiüresítésének lelkiségét követve "törekednünk kell, hogy mint Ferencet, minket se zárjanak be az éppen uralkodó ideológiák határai" (37.). Ehhez sok támpontot ad Rendünk filozófiai, teológiai, misztikai és művészeti öröksége, márpedig "forrásaink és hagyományunk beható ismerete nélkül könnyen a fundamentalizmus vagy az érzelmes divat uszályába tévedünk" (13.). Hirdessük az evangéliumot szavunkkal és életünkkel, reményt nyújtva ezzel másoknak.

Kedves Testvérek! Nem tétlenkedhetünk, ha valóra akarjuk váltani a Rendkívüli Nagykáptalan útmutatásait. Itt most csak néhány pontra tudtam kitérni. Képesek leszünk-e egyértelműen és merészen válaszolni ezekre a kihívásokra? Látva, hogy a testvérek közül milyen sokan komolyan nekilátnak ennek, én derűlátó vagyok. Kísérjen ebben mindnyájunkat szeráfi atyánk, Szent Ferenc áldása.

Boldog Húsvétot kívánok mindnyájatoknak!

Róma, Curia generale, 2007. március 19.,

Szent József ünnepén.

fr. José Rodríguez Carballo

miniszter generális