Egy egyszerű, és mégis mély értelmű, életből vett tanítást olvasható a
vasárnapi evangéliumi részben. Mögötte ott lüktet Jézus személye, és
tanítása. Híres tanítóként Jézus sokszor volt a különféle lakomák
díszvendége. Itt figyelt fel egy olyan visszásságra, amelyet arra
használt fel, hogy helyes magatartásra vezesse a hallgatóságát.
Úgy látszik a vendégségekben sosem volt közömbös az, hogy ki hová ül. Mindig voltak, és vannak rangosabbnak, előkelőbbnek számító helyek, és olyanok is, amelyek utolsónak számítottak. Jézus azt tapasztalta, hogy a meghívottak szívesen foglalták el a fő helyeket. Ehhez kapcsolódott a tanítása: „Amikor lakomára hívnak, ne ülj az első helyre, mert akadhat a hivatalosak közt nálad előkelőbb is.” Egész más helyzetet teremt az, hogyha az utolsó helyet választod, mert milyen kitüntetés lesz, amikor a házigazda előkelőbb helyre ültet. A következtetés pedig: „aki magát felmagasztalja, azt megalázzák, aki pedig magát megalázza azt felmagasztalják.” Felületesen szemlélve, csupán egy praktikus, józan tanácsnak tűnik, azonban itt egy alapvető magatartásról van szó, amelyet Jézus saját életpéldájával támasztott alá.
Jézus szándéka, hogy megfékezze, és egyenesen visszájára fordítsa azt a zsarnoki ösztönt, amely ott él az ember szívében, hogy önmagát bármi áron érvényre juttassa. Ez a magatartás gyakran mérgezi meg a kapcsolatainkat a legszűkebb családi körben, a munkatársi viszonyban, a társadalmi élet különféle helyzeteiben. Általánosságban, ezekben a helyzetekben nem tartják kívánatos erénynek az alázatosságot, sőt szolgalelkűséget látnak benne, amely inkább káros, mint hasznos. Pedig nem így van, mert az alázatosság az nem gerinctelen meghunyászkodás, nem elvtelen behódolás.
Avilai Nagy szent Teréz azt tanítja, hogy az alázat az nem más, mint az igazság. Vagyis az igazán alázatos, aki ismeri önmagát. Tudatában van értékeinek és korlátainak egyaránt. Őszinte önmagával és környezetével. Így igazi értékének ismeretében keresi a helyét az emberek közösségében. Attól sem tart, hogyha rangján alulinak könyvelik el, mert ezzel nem kissebedig. Ha túlértékelik, ez sem változta semmit a magatartásán.
Vianney János, a szent életű lelkipásztor azt mondja, hogy „az alázat, az erények között azt a szerepet játszza, mint a lánc a fűzéren. Vegyétek el a láncot és minden szem szétgurul. Vessétek el az alázat és minden erény eltűnik.” Igen, mert ha csak önmagamat látom, és kizárólag önös érdekeimet akarom értékesíteni, ezzel elszakítom a kapcsolataim szálait és magamra maradok. Jézus élete példájával mutatta meg, mit jelent szeretetből szolgálni, és tudatosan az utolsó helyet választani. Hisz Ő „Engedelmes volt megalázta magát a halálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,8) Nekünk is ezt kell tennünk. Használjunk ki minden felkínálkozó lehetőséget arra, hogy Jézus lelkületével közeledjünk másokhoz, a feladatainkhoz, megbízatásainkhoz. Ugyanis a szeretetből vállalt szolgálat közelebb visz a másik emberhez, Istenhez és önmagamhoz is, mert felszabadít. Így hát tudatosan kel keresnünk azokat a konkrét helyzeteket, ahol gyakorlatba ültethetjük Jézusnak ezt az elénk élt lelkületét. A mindennapi élet ezernyi formában kínál lehetőséget és teszi próbára keresztény hozzáállásunkat. Ez a Jézustól eltanult magatartás a mindennapokban részünkről lehet, hogy egy kinyújtott segítő kezet jelent, vagy egy önzetlen lépést, hogy megőrizzük a családi békét, vagy éppen a munkatársi-, esetleg szomszédi jó viszonyt.
Egy ilyen törekvésben és hozzáállásban meg fogjuk tapasztalni, hogy nem az a lényeges, hogy mások mit tartanak rólunk, hogy miként ítélik meg a cselekedetünket és jó szándékunkat, hanem hogy kik vagyunk Isten előtt. Ő majd segít megtalálnunk azt a helyet, amely valóban a mienk, és amelyet senki el nem vitathat, annyira hozzánk tartozik.