Munkás Szent József-kápolna épült Szelestén ˇ Mindenki önzetlenül vállalta a munkát

Nyomtatás

Kápolnát szenteltek a Vas megyei Szelestén. A napokban elkészülő Munkás Szent József-kápolna nyitott ajtóval várja majd az arborétum közepén az elcsendesedni, imádkozni, lelkileg is feltöltődni vágyókat. Az, ahogyan az ötletből végül tett és épület lett, maga a csoda, a sors egymás után terelte ide a segíteni szándékozókat az építésztől az ácson át az ólomüvegesig és az adakozókig. Ne feledjék tehát: május 2-án, Szent József ünnepe után egy nappal kápolnaszentelés lesz Szeleste álomszép arborétumában.

Szép történet, hát elmesélem. A Festeticsek szelestei kastélyának parkjában kápolna épült. Eddig a hír, a többi a mese, nem csak nekem, másnak is kedves: a kastélypark ma arborétum, a szelestei önkormányzat tulajdona, úgy áll benne a csend, mint a kőkrisztus az erdőn: méltóságteljesen. Jó ide jönni, megjönni, visszajönni. Tudják ezt a Szelestei Kastélyszálló vendégei is, belőlük kerülünk ki mi, ennek a történetnek a szereplői, akik így vagy úgy, de belekeveredtek a nemes ügybe. S az ügy: márpedig az 1800-as évek második felében épült kastély kútházából kápolna lesz. (Azért is el kell mesélnem a mesét, mert ebben az országban mostanában nemigen adódnak példázatok, nemes tettek, de még kapaszkodónak elegendő csendes esetek sem igen, szóval akinek füle, hallja, Szelestén történt valami. Történik most is, elég csak odamenni.)
A kastélyban kialakított szállóról már írtunk – többször is – a Magyar Nemzetben, lelke van a helynek, a genius loci parolázik az arborétumtúrákat vezető szakállas úrral, Bánó Istvánnal az ősfák között, az épületet és a díszkertet kialakító grófok/bárók emléke megmaradt itt, még akkor is, ha az átkos sajnos valóban átkokat szórt a helyre. A szálló hihetetlenül kedves és közvetlen üzemeltetőinek hála, a múlt rendszer rossz szelleme már nem kísért itt.
A kastély árnyékában
Sétálunk a fogatoknak kialakított szerpentinúton, virágzik a téltemető a kastély árnyékában, zöldell a medvehagyma, párállik az illata – végre felmelegedett az idő. Pedig az első deszkák felszögelésekor rendesen cúgos volt még a reggel, dér ült a fenyőkön, meglátszott a lehelet.
Hogyan is kezdődött? – kérdezem az úton ballagva Kulcsár Zsuzsától, a Szelestei Kastélyszállót üzemeltető Halász Ferenc nővérétől, aki nélkül ez a mese meg sem született volna. 2005-ben, amikor Zalaegerszegről Zsuzsa a kastélyba került, az első séta alkalmával rögtön felfedezte a fákkal körülölelt kis kőházat: „Jaj de kedves kis kápolna!” – kiáltott fel. Ám a helyiek hamar kiigazították: nem kápolna az, csak kútház, amelyet még a grófék építettek, a világháború után pedig a tanács lebetonoztatta. Azóta – meséli – nem hagyta nyugodni az ötlet. Négy év telt el, amire aztán ez az ötlet egészen megérett, s Zsuzsa bekopogtatott a szelestei polgármesterhez. Érdemes megemlíteni, hogy a kastély tulajdonosa magánszemély ugyan, de a kastélypark értékes arborétuma felett Szeleste község rendelkezik. Az önkormányzat nyitottnak bizonyult, felajánlották a kútház parányi épületét hasznosításra.
Ez persze csak a dolog praktikus oldala, nyilván lelki tényezők is befolyásolták Zsuzsát abban, hogy kápolnaépíttetésre szánja magát. Azt mondja, az embert az ötvennéhány év alatt érik kisebb-nagyobb orrba csapások. – Katolikus neveltetést kaptam, amelyet, szégyen, nem szégyen, nem mindig éltem meg mélyen – mondja, ahogy a kápolna előtt megállunk –, ám amikor kaptam három olyan betegséget egymás után, amelyekbe mások egyenként is belehalnának, rájöttem, milyen kicsi és kiszolgáltatott is az ember. És megértettem végre, hogy hiába vannak álmaim, vágyaim, nem én döntöm el, mi teljesülhet belőlük.
Zsuzsát betegségei átvészelésében segítette orvosa erős hite is. Mint mondja, igaz, hogy ő orvosként mindent megtett, arról azonban, hogy tényleg tovább élhetett, valaki más döntött. Csodálta orvosa példaértékű hitét, és elhatározta, neki is „menni fog”. Bízni és hinni fog. És lám-lám, azóta sokkal könynyebb lett az élete. Minden botlás, orrba csapás után sikerült talpra állnia. – Ezért csak annyit mondani a templomban, hogy „köszönöm Uram”, bizony kevés – mosolyog. – Olyasmivel szeretném megköszönni az Úrnak mindezt, ami másokat is ennek a hitnek és ennek az erőnek a felismeréséhez segít. Ez a kápolna köszönet azért, hogy nem kellett negyvenévesen befejeznem a földi pályafutásomat, hogy kiegyensúlyozott, elégedett ember lehettem, köszönet azért, hogy édesanyám jó egészségben velem lehet, a férjemért, amiért elvisel, a fiamért s azért, hogy megérhettem az unokám megszületését.
Miért választotta Józsefet a kápolna védőszentjének és névadójának? – kérdezem. Azt mondja, a mai zaklatott, szétzilált társadalomban jó lenne visszaállítani a családba vetett hitet, s különösen az apa és az erős férfi szerepét. Az anya-gyerek kapcsolatra berendezett társadalom elfeledkezik arról, hogy a család valójában: apa, anya és gyerek. Rengeteg a szétválasztott család, s a média is azt sugallja, nyugodtan szüljön csak a nő egyedül, majd felneveli valahogy azt a gyereket. Szent Józsefről ugyan kevés szó esik a Bibliában, lénye, szerepe viszont ma különösen példaértékű: elfogadta és felnevelte azt a gyermeket, akit a teremtőtől kapott.
Égig érő torony a kút felett
Decemberben érett meg az elhatározás. Zsuzsa elkezdett építészt keresni.
Bocsásson meg az olvasó, de innentől neveket fogok sorolni, mert megérdemlik, mindannyian (rokonok, barátok, idegenek) önzetlenül vállalták a munkát. Bevallom, benne volt az én kezem is, hogy a tervező Őrfi József legyen, volt ferences osztálytársam, egyszerre teológus és építész, aki már két kápolnát is épített. Egyet Pilisszántón a hegyen, egyet Kállósemjén mellett a tanyabokorban. Őrfi József szívesen fogadta Zsuzsa megkeresését, és természetesen ellenérték nélkül vállalta a tervezést, kosztért-kvártélyért az építést.
Most, ahogy itt állunk a rigófüttyös délelőttön a kápolna (akarom mondani, kútház) előtt, az építész a mesterekkel szögezi a tetőn a deszkákat. Speciális a helyzet, hiszen egy kútból kell kápolnát építeni, azaz egy, a földdel mély kapcsolatban levő, a felszínen kicsinek mutatkozó épületből olyat tervezni, amely szimbolikus és tárgyi értelemben is összeköti az eget és a földet. Az építész ezért a kutat ellensúlyozó, egy pontba futó – tehát „égig érő” –, hagyományos formájú, keskenyedő tornyot tervezett.
Ráday-Pesthy Pál Frigyes, a szálló visszajáró vendége karácsonykor meglepte Kulcsár Zsuzsát egy öszszeggel, amivel – a kápolna tervezett építését hallva – az ólomüveg ablakok készítéséhez kívánt hozzájárulni. És gyűltek, gyűltek a segítő kezek. Ha az ország is így épülne-szépülne, nem beszélne senki a válságról ma. Császár Zoltán, Zsuzsa unokaöccse (több templomot szintén önzetlenül restauráló szakember) elvállalta a fő szervezést a segédjével, Molnár Miklóssal és két helybeli fiúval, Szabó Bélával és Vörös Csabával.
Amikor az építész télvíz idején egy mérőszalaggal a kútházat méricskélte, arra sétált egy vendég, s hát csak megkérdezte, ugyan mit mér. Őrfi József elmondta. A törzsvendég – Kiss Pál – pedig bevallotta, ő valójában szobrász, s ebben a minőségében sebtiben el is vállalta – persze hogy ingyen – az oltárszobor megmunkálását: háromalakos (Szent Család) faszobrot készített. A vörösréz kereszt készítését egy barát, Harmatos László vállalta, s bejelentkezett egy másik barát, Császár Tamás, aki felajánlotta a családi gyűjteményben őrzött díszes szenteltvíztartót a kápolnához. Családi barát Szekeres Gyula is, aki az asztalosmunkát vállalta. Egy februári délelőttön egyszer csak telefonált az egyik szállóvendég, Bognár László: lenne egy harangja. Ekkor Zsuzsa már alig hitte, hogy ilyesmi megtörténhet, amikor felhívott, bizony nekem is elakadt a szavam.
Az interneten böngészve Zsuzsa ólomüveges után nézett, talált is egyet, Czirják Attilát Szentendrén, aki először elmondta a nagy, kerek összeget, amiért a munkát vállalja, ám miután megtudta, miről is lenne szó, s másnap leutazott Szelestére, közölte: anyagköltségen megcsinálja.
Nyitott kapuk

A kútház ajtaja nyitva. Belépünk. Zsuzsa azt mondja, mindig is zavarta, ha zárva talált egy templomot. – Amíg a kocsma és a játékterem – tehát ahol csak veszteni lehet – állandóan nyitva van, nem lehet zárva a hely, ahol az ember magára találhat, elcsendesedhet és feltöltődhet – mondja. Ez a kápolna napközben mindig nyitva áll majd a betérő előtt, hogy ne csak esztétikai élmény legyen. – Azok, akik úgy érzik, valami vagy valaki hiányzik az életükből, s akiket itt megérint az arborétumi nyugalom és az öreg fák méltóságteljes csendje, a madárcsicsergésből a kápolnába lépve, odabent leülve, letérdepelve talán majd segítséget kapnak a felismeréshez – simogatja végig a falakat Zsuzsa. És tudja, már egy köszönetért és fohászért is rég megérte.

Szerző: Muray Gábor  • Magyar Nemzet, Napos oldal, 2009. április 20

 

{zoomcat catid=606}