Önpusztító nemzet vagyunk?

Nyomtatás

Sajnos, a statisztikák ezt igazolják. Nem elég, hogy az alacsony születési, a magas elhalálozási mutatók, valamint a nagyfokú elvándorlás miatt fogy nemzetünk, a megyei egészségügyi igazgatóság adatai szerint tavaly 47-en lettek öngyilkosok Háromszéken (szilveszterkor is jegyeztek esetet) — s ezzel a statisztikával országos elsők vagyunk.


Szomorú a pillanatnyi ténymegállapítás, hogy önpusztító nemzet vagyunk... Hogy kié a felelősség? Azt hiszem, mindannyiunké.
Pedig arra teremtettünk, hogy örömben, békességben és szeretetben éljünk. Önmagunkkal, környezetünkkel és a világgal. De a békességet hamar felcseréljük a békétlenséggel, a segítőkészséget a kárörvendéssel, a reményt a reménytelenséggel. S úgy látszik, egyre uralkodóbb a struccpolitika: fejünket a homokba dugva menekülni...
A média felelőssége
A médiának nemcsak hatalma, hanem felelőssége is van. Sajnos, a sugárzott média leginkább a szenzációhajhászásra utazik: részletesen, közelről mutatják a hajmeresztő történeteket, véres jeleneteket. Sokszor egy horrorfilm kutyafüle egy drámaian előkészített, megrázó hír mellett. Amiből alaposan lehet informálódni, hogyan, miként, mivel lehet elkövetni a hülyeségeket. Aztán kimeríthetetlen a sok erőltetett, agresszív reklám tárháza is, mely egyre csak azt zengi, hogy megérdemled a jobb életvitelt, a legújabb trendet, mert most ez a menő divat. Ha nem tartod a lépést a világgal, ómódi, elmaradott vagy. És közben lélektanilag folyik a rejtett hadművelet, mely egyre csak elégedetlenséget gerjeszt — ha hagyod magad.
De az írott sajtó is rejteget könnyed stílusúnak vélt, valós veszélyeket. Itt elsősorban a napilapokban és hetilapokban közölt horoszkópokra gondolok, melyek az elhalálozási rovatok mellett első és második helyen állnak az olvasottsági mutatók közt. (Bevallom, régebben magam is megnézegettem a horoszkópomat, vajon mit jósolnak mára, e hétre a csillagok? S néha meghatározta a napomat, hogy akkor most ez és ez fog történni velem... Ha meg nem úgy történt, hát gondoltam, mindent a csillagok sem tudhatnak... Micsoda balga gondolkodás ahelyett, hogy a gondviselő Istenbe vetettem volna hitemet, és megterveztem volna szépen a napomat! Most mosolygok egykori önmagamon. Mert valahogy háríthattam a felelősséget: ha valami nem jól sikerült, ha rossz döntést hoztam, akkor nem én voltam a hibás, hanem a csillagok. Vagy a sors. Vagy...)
A másik veszélyes forrást a reklámokban megjelenő kuruzslókban, kártyavetőkben, jósnőkben látom, akik rendszerint más nyelvet beszélnek, mint a miénk. Akik ,,meggyógyítanak" bizonyos, orvosok által kezelhetetlennek tűnő betegségeket, akik minden problémára tudják a gyógyírt, miközben igen veszélyes vizekre eveznek. Fekete vagy fehér mágiát, más eszközöket alkalmazva kihasználják a reményvesztett ember ingatagságát és pénztárcáját. Fáradozásuk nyomán pillanatnyilag úgy tűnhet, hogy megoldódik a gond, utána pedig csőstül jönnek a bajok. Igazi gyógyulások történtek régebben is, ma is vannak, de nem a kuruzslóknak köszönhetően. Tanúskodik erről az evangélium és mindenki, aki megtapasztalta Isten szeretetét.
Vitatkozni lehet, a vélemények mindig is megoszlottak... Van, ahol életbe vágóan fontos bármilyen minőségű reklámszöveg, mely pénzt hoz a konyhára — eltekintve az erkölcsi felelősségtől. Mondván: kinek nem inge, ne vegye magára. Nem tudom elfogadni, hogy az anyagi jövedelem megéri a népbutítást. (Mert sajnos most is jelenség, amiről elég kevés szó esik: még most is sokan megkeresik a hegyen túli papokat, kalugyereket úgymond ,,megcsináltatni", megbosszulni a másikat. A csángó néphagyományban is elevenen élnek még e babonák. Az viszont igaz, hogy a szívben megfogant és kiejtett szónak ereje van: a rossz átokká, a jó áldássá válik.)
Hiányolom a magyar sajtóból a szép, tartásos magyar családok bemutatását mint pozitív példákat, ahol bátran merik vállalni a mindennapok nehézségeit és örömeit. Mert nemcsak negatív statisztikáink, hanem csillagként ragyogó értékeink is vannak.
A társadalom felelőssége
Itt annyira sokrétű a tematika, hogy nincs tér részletesen belemerülni. Csak halkan említek meg egy friss statisztikát: tavaly az egy főre jutó százliteres sörfogyasztással Románia is felzárkózott a világ tíz legsörösebb nemzete közé — derült ki nemrég a romániai sörgyárakat felölelő független szervezet évértékelő jelentéséből. 2004-ben még csak 66 liter sört fogyasztottunk fejenként.
Nem kell messzire mennünk. Ha megnéznénk megyeszékhelyünket, hogy hány kocsma, vendéglő, éjszakai és nappali bár működik négyzetméterenként — bizony meglepő számokkal találkoznánk (vajon elvégzi valaki ezt a felmérést?). Faluhelyen székelyes egyszerűséggel botlasztónak nevezik azt a helyiséget, ahová minden férfiembernek illik betérnie. (Már sajnos nem újdonság az sem, ha asszonyság lép be oda.)
1989 óta Romániában több mint tízmillió abortuszt végeztek. Tízmillió megfogant, parányi életre mondták ki az ítéletet a családtagok és az orvosok. Kimondani, leírni is sok. És itt eszembe jut az a két évvel ezelőtti délután, amikor meghívták a kisbaconi Kismamaklubba (tavaly ünnepelte hatéves születésnapját) a sepsiszentgyörgyi magzatvédőket. Kovács Zita doktornő megrázó filmet vetített, a Néma sikolyt, utána beszélgettünk róla. Mély döbbenettel néztük, mit is jelent valójában egy abortusz, a művi vetélés. Szívszorító látvány volt, hogy miként próbál menekülni a fogó elől a kis magzat, megérezvén a veszélyt. Húzódik egyre tovább, amikor elindul a gyilkos eszköz, de eléri, és egyenként tépi ki a kis kezeket, lábakat, a fejet, majd feldarabolja a kis testet... Percekig nem jutottunk szóhoz. Majd arról is beszéltek, hogy milyen mély lelki sebeket, depressziót okoz az abortusz az anyának. Sok-sok álmatlan éjszakát, lelkiismeret-furdalást, de nagyon sokszor életre szóló meddőséget is...
A család, a közösség felelőssége
A család a társadalom alapsejtje, ahogy mondani szokás. Családunkat nem mi választjuk meg, hanem beleszületünk. A nehézségek közepette a család mindig is megtartó erő, akárcsak a közösség (legyen az baráti, egyházi, munkahelyi). Az egyéni életpályánk szerencséje forgandó. Mindenki kerülhet olyan helyzetbe — rövidebb vagy hosszabb ideig —, amikor munkanélküliség, alkoholizmus, betegség, szerelmi csalódás, nincstelenség stb. miatt megtapasztalja a fizikai vagy lelki szenvedést. Akár mindkettőt is egyszerre, és nemigen találja meg egyedül a kiutat. Ilyenkor nagyon fontos a családtagok és a közösség együttérzése, meghallgatása, együtt gondolkodása. A bajba jutott embert komolyan kell venni. Nem megítélni, lenézni, háta mögött kigúnyolni, hanem konkrét segítséget nyújtani neki. Akár figyelmes meghallgatással, együttérzéssel, pénzbeli vagy másfajta támogatással.
Majdnem minden családban vagy a rokonságban van egy ,,fekete bárány". Egy olyan személy, aki a szenvedélybetegségek valamelyik formájába menekül (alkoholizmus, drog, cigaretta, játékszenvedély, munkamánia stb.) a problémái vagy a valóság elől. És itt bátran merem ajánlani mindenkinek az Erdélyben egyedülálló, a református egyház — a Bonus Pastor Alapítvány — által működtetett magyarózdi drogterápiás otthont, ahol évente több alkalommal nyílik lehetőség kéthetes vagy akár féléves program keretében megszabadulni, feldolgozni a személyiségen esett sebeket. (Mert a legtöbb betegség a lelki harmónia megbomlásának következménye. Sokszor hordozunk olyan gyermekkori sebeket, szőnyeg alá sepert problémákat, amelyek végigkísértenek életünkön. A jó hír az, hogy ezeket le lehet tenni, nem kell láthatatlan púpként cipelni éveken keresztül. Van gyógyír a sebekre, ha igazán, tiszta szívből keressük.) Működnek olyan csoportok Brassóban, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, Marosvásárhelyen, ahol a szenvedélybetegségekből kigyógyultak (legtöbbször értelmiségiek) és családtagjaik találkoznak, erősítik egymást. (Sepsiszentgyörgyön is próbáltuk megalapítani, de érdeklődés hiányában pillanatnyilag szünetel.)
A Gyulafehérvári Főegyházmegye Életünk árnyoldalai Krisztus szeretetének fényében mottóval hirdette meg tavaly programjait több helyen is. A szenvedés volt a témája — mely legtöbbször tabu, nem akarunk vele foglalkozni — többek között a Komáromban megtartott Kárpát-medencei Háló-nagytalálkozónak és a marosvásárhelyi családkonferenciának is (részletek a www.halo.hu és a www.csalad.ro honlapon). Ezek az alkalmak jó lehetőségek a válaszkeresésre, a továbblépésre. Mint azok a kiscsoportos beszélgetések is, amelyeket a különböző lelkiségek ajánlanak (Élet a lélekben, Házashétvége, cserkészet, Fokolár, Kolping stb.).
Az egyén felelőssége
Ehhez azonban szükség van arra, hogy nehézségeink közepette is merjünk nyitottak lenni. Aki önmagába zárkózik, nem biztos, hogy ki tud jutni a sötétségből. Néma gyermeknek anyja sem érti a szavát. Viszont szembenézni önmagunkkal, hiányosságainkkal, problémáinkkal, ahhoz egy kis bátorság kell. Nem szégyen pszichológushoz, mentálhigiénés szakemberhez, orvoshoz, lelkiatyához, imádkozó közösséghez fordulni tanácsért, segítségért. Az a szégyen, amikor a bajból nem akarunk kimászni. Hiszem azt, hogy nincsen olyan reménytelen helyzet, amelyből ne lehetne kiutat találni. Amikor meg tudjuk fogalmazni a baj, a nehézség, a reménytelenség forrását, akkor már félig nyert ügyünk van. (Az a nagyobbik baj, amikor érezzük, hogy valami nincs rendben, de pontosan nem tudjuk, mi az.) Ezért volt aktualitása az idei ökumenikus imahétnek is, mely Szent Pál szavaival figyelmeztet: Szüntelenül imádkozzatok! Továbbá hiszem azt is, hogy megoldáskereséseinkben segítségünkre van az Élet evangéliuma, az örömhír, mely így fogalmaz: A vidám szív a legjobb orvosság. (Péld. 17—22.)
Két kis reménysugár álljon itt mégis: huszonhárommal csökkent tavaly az öngyilkosok száma Háromszéken 2006-hoz viszonyítva. A másik a hozzánk közel álló szórvány példája: brassói barátaink körében nem az egyke a divat, hanem a három gyermek vállalása.
Szerző: Józsa Zsuzsanna Háromszék