Budapesten hívták fel a figyelmemet, hogy a Lakatos Demeter csángó költőről elnevezett Társaság egyik alapembere, dr. Laczkó Mihály, a Zrínyi Katonai Akadémia docense az egyik legkeletibb csángó faluból való.

 

 

 

A nevét nem tudták megmondani. A moldvai csángóság, valószínű, egyetlen katonai akadémiai képzettségű tanárával a budai Vérmezőn adtunk találkát, s akkor tudtam meg, hogy szülőfaluja Lábnyik. Életpályája, családja és a Magyarországra telepedett lábnyikiak története egy regényfolyamba kívánkozó. 1947 februárjában indultak el Lábnyikból, akkor háromesztendős volt. Érdekes, hogy különböző időpontokban harmincöt család távozott egészen kalandos körülmények között Magyarországra. Negyvenegy-negyvenkettőben, amikor a bukovinai székelyek elindultak, hozzuk csatlakozott tizennégy lábnyiki família is. A háború miatt lezárták a határokat, többen nem jöhettek, de 1947-ben újra útnak indult januárban tizenhárom, júniusban kilenc család.

Akik a háború előtt kerültek át Magyarországra, Bácskában telepedtek meg, onnét a világégés végén menekülniük kellett a szerbek elől a mai Magyarország területére. '45 és '47 között a székelyeket különtelepítették, a csángók négy községbe kerültek: a legtöbben a Baranya megyei Egyházaskozárra, mások Szárászra, Mekényesre és Bikalba.

A szervezett kirajzások hátterében a moldvai magyarság határokon átnyúló és a háborús években is fenntartott kapcsolatai állnak, s ennek tanulságai alighanem még mai is érvényesek.

A vérmezői beszélgetés filmkockái dr. Laczkó Mihállyal a Lábnyik felé vezető úton megelevenednek bennem. Körülöttünk kutyasétáltató park volt, agyontaposott, kócos, rőtszínű fű, a forgalomtól túlterhelt utak nehéz zaja, sikoltozó mentőautók, s az egyetemi oktató tanár, a hadtudományok kandidátusa szülőfaluja képét idézte elém, a tájneveket, a falu panoramikus képét olyan akkurátus részletességgel, hogy magam is élményei résztvevőjévé váltam.

Megérkeztünk Lábnyikba. Mintha előrerendezett kép lenne, a dombhajlatra felugró köves úton megjelenik a kecskesereg. Az élelmesebbje a kerítéseken át az útra hajló gyümölcsfák leveleit két lábra állva hersegteti, kedves kecskegidák szökdécselnek anyjuk körül, két ütéstaplónyi kölyök megtorpanva bámészkodik ránk, ahogy meglátnak. A hosszú út és az egész napi megterhelés miatt álmatag filmesek egyszeriben válnak elevenebbé, mint a kecskék. Kamera, állvány után kapkodnak.

Komótosan, szinte araszolva közelít felénk két férfiú. Szikár, barázdált arcú mindkettő, az alacsonyabbik lábán bocskor. Nem gumi és nem bolti, hanem

vastag talpbőr, házi készítmény. Az egyik filmes megjegyzi: Mintha a Kaukázusban lennénk. Tavasz vége van, szinte tikkasztó meleg. A magasabbik férfi fején fekete báránybőr kucsma. — Hogy hívják kendet? — kérdezem.

— Polgár Jancsi — igaz magyarul.

Beszélgetünk. Úgy érzem magamat, mint Julianus barát, mikor az ősmagyarok közé érkezett. A kecskegidát kecskefiúnak mondják.

— Mi is a neve ennek a falurésznek, ahol most vagyunk?

— A parcellákat mondja maga? Ennek úgy mondjuk, hogy Dinec. Arra, lefelé Pódoros. Amarra Gyergyó.

— Miért mondják, hogy Gyergyó?

— Itt erdők voltak. Amikor béjöttek Erdélyországból, akkor itt lakoztak emberek. Csináltak maguknak ide fedelet. Azt mondták nekik: csimpolyások. Az egyik ember tudott furulyálni. Azért nevezték csimpolyásnak. Ebbe a felibe mondják, hogy Csík. Azért mondják így, mert Csíkszeredából volt egy magyar ember ott. Verték le itt az erdőket. Itt erdő volt mindenhol.

— Mikor kerültek ide?

— Rég, rég az ideje. Az 1901-be született édesanyám idejében ebbe a felibe csereerdő volt. Cserés. Ilyen vastag fák voltak. Anyám azt mondja, amikor tizenhat éves volt, akkor — hogy mondják magiknál? — bosztán, tök, akkora tökök lettek, nem tudta venni fel. (Nevetnek, mert náluk a tök herét jelent.)

— Ennek a szerszámnak hogy mondják? (Egy hegyes végű fémrúd van a kezében, amelynek huszonöt centiméternyi magasságában egy lábnyomó fémrudacska áll ki.)

— Hogy mondjam én magának? Pitonák. (Társa a szavába vág.) Igaz magyarul nem úgy mondják. Nem úgy. Azt mondják: szúróharák.

— A „harák", az a karó, amelyet a földbe szúrnak?

— Az. Erre aggassuk fel a szőlőt.

(Később a szőlőhegyen megismerkedtünk a szúróharákkal. A talaj kötött, szúrószerszám nélkül elképzelhetetlen a szőlőkarót a földbe nyomni.)

— Miből élnek az emberek? Mivel foglalkoznak?

— Föld vagyon. Még marad es munka nélkül. Volt egy bojár. A templomot es az csinálta. Uraság volt. Azt mondta, csinál a magyaroknak es templomot.

— A gyermekek tudnak-e még magyarul?

— Tudnak, tudnak.

— Pedig román iskolába járnak...

— Magyarul beszélnek az iskolában es. Románul tanulnak s magyarul beszélnek. Romány tanyittó van a túlsó faluból.

— Hagyja, hogy magyarul beszéljenek?

— Hagyja, hagyja. 1953-ban volt magyar írás itt es. Ötvenötig. Háromszéki volt a tanyittó. Benke Jóska. Õ volt az igazgató. Tíz esztendeig volt itt. Ötvennégyig tanultunk magyarul. Azután oláhul. Tanultuk az oroszt, tanultuk a románt. Én magyarul most es felírom a nevemet. Igaz magyarul. Egy évig tanultam, aztán mentem a munkára. Bé a városba. Innen bé Bakóig harminckét kilométer.

— Milyen kereseti lehetőségük van?

— Kevés a para. A gyermekek most mennek idegen országokba. Törökországba... Magyarországra most es elmentek vagy tízen. Munkára mennek. Építnek. Sok pénzt kapnak. Magyarországról kétmillió pénzvel jöttek haza. (Lejről van szó.) Minden hónapra. Hazajőnek, pecsételnek s mennek vissza.

— A templomban románul miséznek?

— Románul, románul... Amikor a táblát hozták, akkor volt magyar pap es. Polgár Jancsi. Alba Iuliába (Gyulafehérváron) tanulta a papságot... Maga honnat való?

— Én Háromszékről. Akárcsak maguk közül többen. Csak nem egy időben érkeztünk...

— Erdélyországban magik igaz magyarok. S a többiek honnét jöttek? Magyar földről? Mi nem értjük olyan jól az igaz magyar nyelvet. Amikor katona voltam, s azt mondták, hogy tesznek be a „szobába", akkor én a kályhára értettem, mert nálunk a „szoba" azt jelenti, hogy kályha, s nem azt, hogy „odaie". Udvarhelyen voltam katona, met minket innet kivittek oda, s azokat hozták bé ide.

Sylvester Lajos