Kishonti Rolland magyar sebészorvos afrikai tapasztalatiról szóló írásunk második részét közöljük, amely hiteles képet nyújt az egyház és az egyházi közösségek afrikai szerepvállalásáról.

Fontem a hegyek között, nyolcszáz méter magasan a tenger szintje felett oázisszerűen ágyazódik be a trópusi esőerdők borította hatalmas hegyvonulatba. A legközelebbi nagyváros, Dschang másfél óra autóval, kanyargós, néha meredek hegyfalakkal tagolt földúton, amely az esős évszakban helyenként szinte a járhatatlanságig eliszaposodik.

„A minap egy férfi keresett meg: áthozhatná-e kezelésre hozzánk egyik rokonát, aki jelenleg súlyos lábszártöréssel a tőlünk légvonalban 160 km-re fekvő óceánparti Doualában van? Ez nemcsak azért megdöbbentő, mert Douala, az ország kereskedelmi fővárosa egymillió-háromszázezres nagyváros, hanem azért is, mert a hozzánk vezető utak sokszor nagyon nehezen járhatók, s a közlekedés rendkívül kockázatos. Az ország egészen távoli pontjairól, például a messzi muzulmán északról is felkeresnek bennünket betegek, sokszor igen komplikált, máshol régóta sikertelenül kezelt betegségekkel. Mint általában az afrikai országokban, így Kamerunban is óriási mértékű az egyház szerepvállalása az egészségügyi ellátásban, s az egyházi iskolákhoz hasonlóan ezeket a helyeket úgy tartják számon, mint a minőségi és fejlett szintű ellátás intézményeit.”

A fiatalok helyzetéről, kilátásairól Kishonti Rolland ezt mondja:

A hatvanas évek elején, amikor az afrikai országok többsége elnyerte függetlenségét, Kelet-Afrikában ötvennél kevesebben rendelkeztek egyetemi végzettséggel. A nyugati részen valamivel jobb volt a helyzet. Nigériában ötezer, Szenegálban közel ezer embernek volt diplomája. Rendkívül alacsony számok ezek.

Az itteni családok általában hat-nyolc gyermeket nevelnek; a többnejűeknél sokszor tíz-húsz közötti a gyerekszám, s ez azt jelenti, hogy nem tanulhat mindenki egy családon belül. A gyerekeknek kicsi koruktól kezdve nagyon keményen kell dolgozniuk a földeken. Reggelente, még iskola előtt hatalmas kannákkal mennek a forrásokra vízért. Mások fánkot, banánt vagy ananászt árulnak a kórház előtti téren vagy a vasárnapi szentmise után. A családfő döntése alapján kiválasztottak juthatnak csak be a jó nevű gimnáziumokba, melyek között a legjobbak az egyházi college-ok, ahol azonban komoly tandíjat kell fizetni. Nem kevésbé olcsó az egyetem. Sokan nagyon keményen dolgoznak diákéveikben, hogy fedezni tudják a tanulás költségeit. Sajnos a tehetséges, egyetemet végzett fiatalok egy része elhagyja az országot, és máshol próbálnak szerencsét.

Az óceánparthoz közeli Bueában található legnagyobb angol nyelvű egyetemre nekem is volt alkalmam ellátogatni. Több barátom tanul itt, sokat szoktunk beszélgetni velük a jövőről. Nem túl optimisták ezek a beszélgetések. Az ország elnöke huszonöt éve van hivatalában, s a vezetők láthatóan már régen feladták a választásokon alapuló demokrácia és a felelős kormányzás eszméit. A korrupció gátlástalanul felülírja a törvényeket. Nincsenek munkahelyteremtő programok, a megélhetési költségek magasak, nagy a munkanélküliség, még ma is sok helyen hiányzik az elektromos áram, és az utak jelentős része hónapokra járhatatlanná válik az esős évszakban.

A nagyobb városokban azonban, ahol az összlakosságnak mintegy a fele él, megállíthatatlanul tör előre a „nyugatosodás”. A rohamosan terjedő elektronikus kommunikáció, gombamód szaporodó internetkávézóival és mobiltelefonjaival közvetlen betekintést ad az „első világ” dinamikusan pergő hétköznapjaiba. A fiatalok mind beszélnek angolul vagy franciául, s egyre inkább igénylik, hogy részesüljenek mindabból, amihez kortársaik máshol könnyedén hozzájuthatnak: színvonalas oktatás, következetesen betartott emberi jogok, kenyér és dobozos sör, hűtőgép, mobiltelefon és DVD-lejátszó.

Ha valakinek állandó havi fizetése van, abból mindig köteles valamennyit a tág értelemben vett család jövedelem nélküli, hátrányos helyzetben levő tagjai számára rendszeresen átadni. Ez a fizetés felaprózódásához vezet, a megmaradó csekély hányaddal pedig nehéz nagy terveket szőni. Akkor is, ha valaki az Egyesült Államokban talál jól fizető állásra, élete végéig köteles valamekkora részt rendszeresen hazaküldeni. Lelkiségünket élő barátaink egymást segítve igyekszenek ebben a küzdelemben végig tisztességesek és következetesek maradni. Nagyon sok „lehetőség” kínálkozik ezen az úton, és könnyű elvérezni, például olyan mennyiségű adósság felhalmozásával, amit valaki soha nem képes visszafizetni.

Tavaly decemberben bentlakásos iskolánk – a College – negyvenéves jubileumi ünnepségsorozata keretében a mafua (királynő) csodálatos beszédben tekintett vissza az elmúlt időszakra. Ő maga egyike volt azoknak az első bangwa lányoknak, akik a középiskola után egyetemi végzettséget is szereztek. Korábban ez elképzelhetetlen volt. A lányokat nagyon fiatalon megházasították. Az apák jelölték ki a férjeket, s a házasságok szigorú hagyományokat követő családi szerződéseken alapultak. Az úgynevezett menyasszonypénz pedig komoly bevételt jelentett. Minél több lánya volt tehát valakinek, annál nagyobb mértékű „jövedelemben” reménykedhetett. Ebben a rendszerben az oktatásnak semmilyen szerep nem jutott.

Kamerunban szokás, hogy minden évben az augusztus huszadikát követő napokban az országos napilapok címoldalon hozzák a leérettségizett diákok névsorát, vizsgaeredményeit és a középiskolák így kialakult rangsorát. A fontemi College közel egy évtizede mindig az első három hely valamelyikét foglalja el! A tanulók nagy része bangwa, fele arányban fiúk és lányok, az elmúlt évtizedek során itt végzettek közül pedig sokan magas beosztásba jutottak Kamerunban, Európában vagy az Egyesült Államokban.

Magyar Kurír