Amikor 1517. október 31-én Luther Márton nagy német reformátor a wittenbergi vártemplom ajtajára kiszögezte 95 pontból álló tételeit, melyek a katolikus egyház visszásságai, visszaélései és különösen a „bűnbocsátó cédulák" árulása ellen irányultak, olyan megrázó erejű földmozgás indult el az akkori Európa szellemi életében, amelyre talán ő maga sem számított, s amely a diktatórikus római katolikus egyházra nézve maga volt a pokol.

 

És el is kezdődött hamarosan a másképp gondolkodók pokoljárása, soha nem tapasztalt mértékben erősödött fel az eretneküldözés, és magasra csaptak a „megtisztító" máglyatüzek.

Az úgynevezett előreformátorokat, mint Wiclif Jánost Angolországban, Husz Jánost Csehországban, Vald Pétert Franciaországban és sokan másokat, már „letudta", rőzselángon megtisztította a pápai „szent tűz", de hamvaikon át megnyílt az út Zwingli Jánosék, Kálvin Jánosék, Luther Mártonék, Szervét Mihályék, Blandrata Györgyék és Dávid Ferencék számára.

Luther az 1521-es wormsi országgyűlésen, ahol tanai megtagadására és visszavonására akarták rákényszeríteni, az igazsága tudatában így érvelt: „Nem tanácsos az embereknek lelkiismeretével ellenkezőt cselekedni. Itt állok. Másképp nem tehetek. Isten engem úgy segéljen."

Ebben a szellemben a reformáció Erdélyben is kezdett terjedni. Először főleg a szászok által lakott területeken, városokban, mint Nagyszeben, Brassó, Kolozsvár, Beszterce. E reformok követőit lutheránusoknak nevezték. Később Kálvin követői is megszaporodtak, akiket kálvinistáknak neveztek.

Tudnunk kell, hogy az unitárius istenegység eszméje Erdélybe Lengyelországból jött be Blandrata György által, aki János Zsigmond fejedelem udvari orvosa lett. De az istenegység eszméje Dávid Ferenc apostoli munkája eredményeként terjedt el. Ő alapította meg az unitárius egyházat.

Dávid Ferenc Kolozsvárt született 1510-ben egyszerű iparoscsaládból. (Jövő esztendőben ünnepeljük születésének félezredik évfordulóját, most, november 15-én pedig halálának 430. esztendejét.) Édesapja csizmadiamester volt. Szülei papi pályára szánták. Szorgalmas, jó tanuló volt, a papi pályára Gyulafehérváron készült fel. De hogy több tudást, ismeretet szerezzen, a németországi Wittenbergbe ment, ahol négy évig tanult. Hazatérte után római katolikus pap Péterfalván, majd 1555-ben Kolozsváron iskolaigazgató. Egy évre rá már Kolozsvár és Nagyszeben is meghívta papjának. Szülővárosa meghívását elfogadva Luther tanításai szerint kezdte hirdetni az igét és az evangéliumot. Hívei annyira fellelkesedtek, hogy 1557-ben a magyar lutheránusok püspökévé választották. De Kálvin tanításait is tanulmányozta, amelyből az úrvacsoráról szóló felfogást tartotta helyesebbnek a Lutherénél, ezt el is akarta fogadtatni a lutheránusokkal, de a szász nemzetiségűek inkább megmaradtak Luther tanításai mellett. Ezek után magyar és székely híveivel áttért a kálvini vallásra, és annak lett lelkes hirdetője, olyannyira, hogy hívei püspökükké választották, Blandrata ajánlatára pedig a fejedelem udvari papjává nevezte ki 1564-ben.

A fejedelem udvarában összebarátkozott Blandratával, akitől megkapta Szervét Mihály két „eretnek" könyvét: A szentháromság tévelygései és A kereszténység helyreállítása címűt, ezeket tanulmányozva és az evangélium alaposabb megismerése után arra a következtetésre jutott, hogy Kálvin vallása nem az a tiszta tanítás, amelyet Jézus és az evangéliumok tanítottak. Így tehát a szentháromsággal szemben hirdetni kezdte Isten egyszemélyűségét, melyet a szentírással és a józan ésszel is összhangban látott. Emiatt ellenfelei általános támadásba lendültek ellene, s ő igazát igyekezett megvédeni mind kiadványaiban, könyveiben, mind a nyilvános „vitatkozásokon", melyek Tordán és Gyulafehérváron zajlottak, s némelyikén maga János Zsigmond fejedelem is részt vett az ország vezető embereivel együtt. Ezek a viták olyan sikert hoztak Dávid Ferencnek, hogy a gyulafehérvári gyűlésről hazatérőben Kolozsvár népe kivonult elébe. Szinte hozsannázták, és ő látva a lelkes fogadtatást, a legenda szerint felállt egy kőre, és olyan szép beszédet tartott, hogy a nép vállán vitte be a piaci nagytemplomba. Ekkor a város majdnem teljes lakossága áttért az unitárius hitre. A hívek pedig első püspökükké választották 1564-ben. Diadalát tetézte, hogy maga a fejedelem is áttért az unitárius vallásra, példáját pedig követték a nemesei, főemberei.

1568-ban pedig a tordai országgyűlésen — a világon először! — kimondatott a vallásszabadság. A vallás szabad gyakorlata minden vallásra nézve.

A törvény betűje így szólt: „Minden prédikátor hirdetheti az evangéliumot a maga értelme szerint, a község ha akarja, jó, ha nem: senkire ne kényszerítse. Vallásért senki ne szidalmaztassék, mert a hit Isten ajándéka."

Ezt a törvényt a lelkiismereti szabadság törvényének is nevezzük, kimondása pedig Dávid Ferenc érdeme.

Aztán János Zsigmond fejedelem 1571-ben bekövetkezett halála után más szelek kezdtek fújni. A katolikus vallású Báthori István lett az új fejedelem, aki udvarából azonnal eltanácsolta az unitárius tanácsosokat, és olyan rendeletet hozott, melynek értelmében többé nem volt szabad engedélye nélkül könyveket kinyomtatni, sem a vallásokban több újítást hozni. Dávid Ferenc pedig éppen ebben az időben kezdte hirdetni, hogy Jézus Krisztus nem volt Isten, s így őt imádni nem kell! Ezt a merész tanítást maga Blandrata sem helyeselte, kérte, sőt, fenyegette is Dávid Ferencet, hogy vonja vissza, tagadja meg állításait, de ő nem volt hajlandó erre. Ekkor a hajdani jó barát bevádolta, feljelentette őt az újabb fejedelemnél, Báthori Kristófnál, aki sokkal buzgóbb katolikus lévén elődjénél, azonnal elfogatta Dávid Ferencet, és 1579. július 1-jén a gyulafehérvári országgyűlés elé állíttatta.

Az ekkor már legyengült, beteg „újító" védeni sem tudta magát a súlyos vádakkal szemben, és életfogytiglani rabságra ítélték. Déva várának börtönébe zárták, ahol még abban az évben, november 15-én elhunyt.

Temetésének, sírjának helye ismeretlen. Az unitárius egyház 1910-ben márványtáblával tisztelgett emlékének, napjainkban pedig zarándokhellyé vált a „magas Déva vára", ahová minden unitárius legalább egyszer elzarándokol életében.

Simó Edmund, Háromszék