Mi történik a kórházban elhagyott gyerekekkel?

A nyomor vagy éppen az újszülött fogyatékossága készteti az anyákat arra, hogy átmenetileg vagy örökre lemondjanak gyerekükről.

A kisbaba keservesen sír, pici arca ráncokba húzódik; három “szobatársa” figyeli csendben, komolyan, majd ránk, a belépőkre figyelnek. A baróti kórház gyerekosztályán vagyunk; rajzok a falon, meleg van, a kórtermekben pizsamás, hálóinges, sápadt anyukák hajolnak újszülöttjük fölé, vagy vigyáznak beteg gyerekükre és ezért alszanak ott vele. L.-lel és szobatársaival nincs ott az édesanyjuk.

L. párhónapos, fogyatékkal született, lemondtak róla. Hatalmasra nőtt fejét nem tudja megmozdítani, soha nem fog megtanulni nemhogy járni, szaladgálni, de mászni sem. A nővérek, orvosok etetik és pelenkázzák, de egyébként a baróti speciális gyermekotthonban van elhelyezve. Ágoston Zsuzsa baróti orvos szerint a városkában évente 4-5 gyereket „felejtenek” végleg a kórházban, legtöbb esetben ezek a kisgyerekek fogyatékosak.

J.-vel más a helyzet: bár ő sem egészséges, hiszen szívbetegséggel született, esélye van a túlélésre. Édesanyja sem akar lemondani róla. Mégis kénytelen ezt tenni: nincs pénze ugyanis kifizetni a szívműtét költségeit. A kisgyerekért jöttünk a kórházba; Sibianu Adél szociális munkást kísérem, aki Kovászna megyében az elhagyott gyerekekkel foglalkozik.

J. is csupán párhónapos, ám dossziéja már jó vastag: most újabb dokumentumok kerülnek bele, „átadás-átvételi elismervények”, azaz annak tanúsítványai, hogy ügye átkerült a Kovászna Megyei Gyermekvédelmi és Szociális Igazgatóság hatáskörébe. A kórházakban nincs kapacitás arra, hogy külön foglalkozzanak az elhagyott gyerekekkel, megkapják a gyógyszert, az ételt, tisztába teszik őket, és ennyi. J.-t a baróti speciális otthonba visszük, ahonnan majd nevelő kíséretében Marosvásárhelyre kerül, műtétjét az állam fizeti.

Néhány nap leforgása alatt Adéllal több kórházban, egy gyerekotthonban és mintegy tíz családnál fordulunk meg, Kovászna megye egész területén. Ahogy egy kórház értesíti az igazgatóságot az elhagyott gyerekről, dossziét nyit róla, megvizsgálja az esetét, felkeresi az anyát/családot, felméri a lakhatási feltételeket, a család anyagi helyzetét, és megpróbál a gyerek érdekeinek megfelelő megoldást találni az elhelyezésére.

A kórházban is figyelnek arra, ne legyen annyira barátságtalan a kicsik számára az intézményi környezet

Lenne nevelőszülő, de tilos alkalmazni

Két éven aluli gyereket csak hivatásos nevelőszülőhöz lehet elhelyezni. J. és L. esetében sajátos gondozásra szoruló, súlyosan beteg gyermekekről van szó, ilyenkor kerülnek speciális elhelyező központba. Ám ilyen intézmény csupán egy van az egész megyében, és előfordul, hogy nincs hely. Nagy gond a szakemberhiány is, nincs elég nevelőszülő, ezért néha kényszerű módon hetekig, sőt hónapokig elhúzódhat egy-egy gyerek elhelyezése. Az alkalmazásokat itt is, mint mindenhol a közszférában, befagyasztották, és hiába várakozik több nevelőszülő-tanfolyamot elvégzett személy arra, hogy szerződést kössenek vele. Anélkül pedig törvénytelen elhelyezni nála egy kisgyereket.

A különböző területekkel foglalkozó szociális munkások az igazgatóság folyosóján cigiszünetben is egy-egy eset megoldási lehetőségeit vitatják; mivel nem lehet új nevelőszülőket alkalmazni, kénytelenek a nagyobb gyerekeket áthelyezni családotthonba, hogy a piciknek legyen „hely”. „Mivel én csak nevelőszülőhöz helyezhetem a piciket, nekik van előnyük. Ha sok az elhagyott gyerek, elsősorban az én eseteimnek van szükségük nevelőszülőre” – magyarázza Adél.

Ám egy 5-6 éves gyereknek is óriási trauma, ha emiatt egy nevelőcsaládból, ahol pici kora óta él, átkerül egy intézménybe, még ha az egy családi ház típusú gyerekotthon is. „Rengeteget beszélünk erről a témakörről. Most gondolj bele abba a helyzetbe, hogy otthagynak egy pici babát, nem érdeklődnek utána, el kell helyezni. Teljesen tehetetlen, ki van szolgáltatva. Az első pár év a legfontosabb egy ember életében, akkor fejlődik ki mentális és fizikai téren. Minél tovább van a kórházban, annál nagyobb lemaradást és visszafejlődést mutat, amit később nehéz behozni. Tehát még mindig jobb a kisebbik rosszat választani” – összegez Adél.

Kovászna megyében 2004-2005-ben százon felül volt évente az elhagyott gyerekek száma. Ez azóta csökkent, az utóbbi három évben 50 alatt maradt, és az esetek felében a gyerek visszakerül a biológiai családjához. Szász Katalin gyermekvédelmi aligazgató szerint ahhoz tehát, hogy megnyugtató módon lehessen rendezni az ügyüket, és a többi, gondozásban lévő gyerek se vallja kárát, évente 10-15 új nevelőszülőt kellene alkalmazni.

A kormány megszorító intézkedései miatt amúgy nevelőszülők Kovászna megyében tömegesen kérték előrehozott nyugdíjazásukat. Nekik megszűnik a munkaviszonyuk, és náluk elhelyezésben levő gyermekeknek más megoldásokat kell találni. „Nehéz lesz mindenkinek, nekünk is, hogy megtaláljuk a lehető legjobb megoldást, hogy a gyermekek minél kevésbé sérüljenek. A megszorítások valószínű még egyéb károkat is fognak okozni a gyermekvédelmi rendszernek és az ellátott gyermekeknek” – fejtette ki Szász Katalin.

A nagymamás megoldás

Az is már nagyon jó megoldás az adott körülmények között, ha az anya nem is, de a családból valaki – általában a nagyszülők – vállalják a gondozását. Ahogy M.P. is, aki lánya ikreit fogadta be Csíki negyedi földszinti tömbházlakásában, és férjével közösen ő neveli még egy unokáját. „Azért vállaltuk, mert a lányunk nem képes rá, nem volt jó kondíciója” – fogalmaz. Férje hozzáteszi: „mi növeltük pólyás kora óta a nagyobbat is, az már el sem menne tőlünk. A mi vérünk, majdnem gyermekünk, sajnáltuk volna, ha elviszik” (mármint nevelőszülőkhöz – szerk. megj.).

Mindketten nyugdíjasok, ketten 700 lejt kapnak, erre jön rá a gyerekek után járó támogatás. „Úgy csináljuk, hogy jó legyen – majdnem az egész unoka itt nőtt fel nálunk.”

Van olyan eset is, igaz, kevés, amikor az anya hajlandó anyás központban elhelyezkedni gyerekestől. Igaz, hogy ez ideiglenes, tehát hat hónapig, maximum egy évig érvényes megoldás. Ez főleg egyedülálló anyákra, tinédzserekre vonatkozik, hiszen egy nyolcgyerekes anyát már nem tudna befogadni egy ilyen intézmény.

„Nem kell számolni a szobákat”

„Ha az anya beleegyezik, hogy a gyerek nevelőszülőhöz kerüljön, arról kell felvilágosítsam, ügyeljen arra, hogy tartsa a kapcsolatot a gyerekkel. Nemcsak azért, hogy a gyerek ismerje őt, és mert a gyereknek ez jó, hanem azért is, mert fontos szempont a törvényszéken, amikor tárgyalják az esetleges visszahelyezésnek a kérdését. A szülőnek bizonyítania kell, hogy tartotta a kapcsolatot a gyerekével, látogatta. Emellett megfelelő feltételeket kell biztosítson a gyereknek és be is kell bizonyítsa ezt. Nem olyan egyszerű, hogy a gyerek után megy és hazaviszi. A gyereknek tiszta lakásra, szobára van szüksége, legyen ruhája, ágya, a családnak legyen jövedelme” – vázolta Adél.

Olyan is van, hogy bár nincsenek megfelelő körülményei, az anya mégis vissza szeretné venni magához a gyereket, és ha garantálható, hogy a gyerek egészsége nem kerül veszélybe, megteheti. Ennek eldöntése nagyrészt az előző esetek tapasztalatain alapszik.

„Az én klienseimnél nagyon nem kell számolni a szobákat. A zömüknél általában egy szoba van. A fűteni is fával szoktak, vezetékes víz nem igazán van. Annyit elvárok, hogy a lakásban meleg legyen. El tudom nézni, hogy kútból hordja a vizet, melegítik a kályhán és úgy mosakodnak. Ettől még fel tud nőni egy gyerek, de a meleg az kell. Ez alapvető. A másik dolog a minimális higiéniai feltételek megléte. Ahol nem tudok ülni 5 percnél többet, ott már gond van. Szerencsére ez ritka. A súlyos eset, amikor már nem lehet az edényt a koszos ruhától, a kanalaktól, ételtől szétválasztani” – magyarázza Adél.

    „Rengeteg házban jártam, látom azt, hogy hol veszélyes hazaadni a gyereket. Volt olyan esetem, ahol kétszer-háromszor is megadtam az esélyt az anyának, hogy hazavigye, és amikor megbizonyosodtam arról, hogy nem tudja nevelni, akkor helyeztem el a gyereket. Az anya harcolt, hogy márpedig ő akarja nevelni, eteti, mindent megtesz érte. Ám a gyerek visszakerült a kórházba. Nem játszhatsz a gyerek egészségével. Amennyiben a gyermeknek az élete vagy egészsége veszélyben van, akkor ott szóba sem jöhet a visszahelyezés. Ha nem egyezik ebbe bele a biológiai szülő, akkor a jelentésem alapján a törvényszék dönt.”

Az ikrek anyja például ragaszkodott volna ahhoz, hogy gyerekei visszakerüljenek a kórházból hozzá. Élettársával, annak szüleivel, fiával és a sógoráékkal élnek egy erdőszéli kis házban, ám a két kisbaba nem kapott eleget enni, alultápláltan kerültek be a kórházba.

A törvény szerint a gyereknek az a legjobb, ha a családjában nő fel, a saját környezetében. De vannak olyan esetek, amikor ez nem tud megvalósulni. „Sok anya, aki elhagyja a gyerekét, felfogja, hogy nem képes felnevelni, főleg, hogyha nem egyedüli gyerekről van szó. De fontos nekik, hogy tudják, mindez csak ideiglenes megoldás, nem végleges és visszafordíthatatlan, mint az örökbeadás. Mindig van bennük remény, hogy az a gyerek visszakerülhet hozzájuk” – teszi hozzá.

Viszont a gyerek szempontjából lehet, hogy ha a családjában marad, végzetes kihatással lesz egész későbbi életére. Találkoztunk egy 17 éves, háromgyerekes anyával, aki 12 évesen ment férjhez azért, mert az apja részeges volt és verte, tehát menekült a saját családjától. Vannak ilyen esetek, hogy a gyerek ottmarad a családban, és nem jut a gyermekvédelem tudomására a helyzete. „A helyi tanácsoknál a községi szociális irodáknak nyomon kellene követniük ezeket a veszélyeztetett, szociálisan hátrányos helyzetben lévő családokat, és segítsék őket. Kellene legyen egy községi pénzalap szociális problémákra, mert az, hogy adják a szociális segélyt, az nem elégséges. Ez nem oldja meg a dolgokat” – véli Adél.

Szakemberhiány, túlterheltség

Az egyik legmegdöbbentőbb információ egyébként a terepezések után számomra az volt, hogy a meglátogatott családok közül gyakorlatilag senkinek nem volt szociális segélye: nem adtak le kérést, mert nem tudták, hogy le kell adniuk. Ha a család részesül is szociális segélyben, az többnyire annyira minimális, hogy sokat nem segít.

Erről a lehetőségről a helyi szociális irodák kellene felvilágosítsák az embereket. Itt ismét visszakanyarodunk a közszféra alkalmazásainak befagyasztására: a helyi szociális munkások, pontosabban ezt a munkát végzők általában szakképzetlenek, a polgármesteri hivatalok nem tudnak felvenni külön egy szakembert erre a posztra. Rátukmálják a feladatot egy alkalmazottra, hogy mintegy mellékesen ezt is intézze.

Bizonyos esetektől eltekintve ezek az emberek nem látogatják végig a családokat, az irodában ülve esetleg „bekéretik” vagy „üzennek” nekik, hogy egy bizonyos ügyben, például gyerekelhagyás esetén jelenjenek meg a községházán. Olykor nem járnak terepre, kifogás az is, hogy nincs autójuk. A polgármesteri hivatalokban szociális esetekkel foglalkozó személyek alkalmazásába a megyei szociális igazgatóság nem is szólhat bele, bár rendszeresen szerveznek számukra felvilágosító kampányokat, képzéseket.

„Mi el kell érjünk a megye legeldugottabb sarkába is, és két autónk van megyeszinten, de sikerül megszervezni valahogy a terepezéseket Sepsiszentgyörgyről.” Ebben nagy segítséget nyújt a bukaresti Sera alapítvány, amely a fogamzásgátló módszereket népszerűsíti az ország néhány megyéjében. A programban Kovászna megye is benne van, így a Serától kapott szolgálati autóval terepezik Adél kollégája, Rákos Zsolt, és mivel a célcsoportjuk – sokgyermekes, szegény családanyák – szinte teljesen megegyezik, Adél is gyakran vele tart.

A megyei intézményben is szakemberhiány van, a szociális munkások túlterheltek, rengeteg esetük van. Profi lenne – veti fel útközben Adél és Zsolt –, ha úgy működhetne, mint Nyugaton, hogy egy szociális munkás egy héten többször, akár minden nap ugyanahhoz az esethez megy el, segíti az anyát, gyakorlati tanácsokat ad, együtt készítik óvodába, szendvicset pakolnak, főznek, pelenkáznak, mindenre megtanítja, amire kell. Ám így, hogy a családok csak segélyt kapnak, de segítséget nem, gyakran nem a gyerekre költik. Olyan is volt, hogy az ingyenes tejport a felnőttek kanalazták be, a kapott élelmiszersegélyt – cukrot, lisztet – sokan eladják.

Van olyan eset, hogy a kliensek nem szívesen engedik be a szociális munkást az otthonukba. „Az mindegy, hogy személyesen én ki vagyok, hogy jót akarok, meg segíteni akarok, de nem szereti, hogy egy külső intézmény be akar avatkozni az életébe.” Vannak olyan eldugott falvak, ahová Adél rendőri kísérettel megy ki, nincs más megoldás. Ennek ugyan van egy kis megfélemlítés-íze, de nincs más választás, amikor feltétlenül kommunikálni kell a családdal, a szülőkkel. „Muszáj információkat beszereznem, nyilatkozatokat felvennem, meg kell néznem a lakást” – sorolja.

Egy végleges döntés

E. és édesanyja, K. egy falu szélén lakik, kis, valaha takaros faházban. A helyi „szocmunkás” cinikusan „állandó kliens”-ként írja le őket, akik majd’ minden évben szülnek egy-egy gyereket. Férj, élettárs nincs. E. huszonéves, de vékony, riadt szemű, tinédzser lány benyomását kelti; kiskutyát babusgat, szemlesütve és szűkszavúan válaszolgat a kérdésekre. Egy dologban azonban határozott: minden jogáról lemond, örökbe akarja adni idén született kisfiát.

Adél szerint a pici Sz. ügye jól alakul, mert valószínűleg ugyanahhoz az örökbefogadó családhoz kerül, aki a bátyját is adoptálta. Rengetegen vannak egyébként várólistán, akik örökbe szeretnének fogadni gyereket, de a roma és a fogyatékkal élő babákra „kevésbé van igény”.

A szociális munkás szempontjából egyébként könnyebb, ha a keresztlevélben nem szerepel az apa neve, mert akkor csak az anyának kell beleegyeznie az elhelyezésbe, örökbefogadásba, az esetleges műtétbe. Többszöri kiszállás ugyanarra a helyszínre, többszöri nyilatkozat-felvétel nyomán áll össze egy-egy dosszié, ami aztán a törvényszék elé kerül. Ha azelőtt írásos nyilatkozatban az anya le is mondott a gyerekéről, az örökbeadhatóságot a bírósági döntés mondhatja ki, az anya egészen az utolsó pillanatig meggondolhatja magát.

K. nem mondott le három kisgyerekéről, nevelőszülőknél vannak. A falon a kislányok képei, a nevelőszülők ugyanis kötelesek kapcsolatot tartani a biológiai szülővel, s küldtek fotókat. Ám nem is látogatja őket, azt mondja, nincs pénze, hogy bemenjen a városba; sírni kezd, közben a rádióból manele megy. A polcon játékok. K. azt mondja, a gyerekeké, de nem jönnek ide hozzá, úgyhogy eladja vagy eldobja őket.

Sz.-ért a kézdivásárhelyi kórház gyerekosztályára kell bemennünk. Kis sötét hajú apróság. Az orvosnő felveszi, nevet neki, babusgatja, szépen fejlődik és egészséges. Adél szerint a kézdi kórház a legfelszereltebb a megyében, tisztaság van, kedvesek az orvosok, ápolók, mindenhol rajzok, festmények, mesefigurák a falon, van külön játszószoba is.

Adél minden gyerek-elhozás előtt a szociális igazgatóság szentgyörgyi „raktárából” – azaz egy szekrény tetején tárolt dobozokból – válogat ruhácskát. A ruhaneműt az alkalmazottak adományozzák vagy máshonnan kapják, de állandó utánpótlásra szorul a készlet, főleg ha visszakerül a családhoz a gyerek és szüleinek nincs semmijük, amit rá tudnának adni. Minden intézménynek van egyébként készlete, a kórház gyerekosztályának is hasonló módon, adományokból kerül ellátmánya: nemcsak ruha kell, pelenkára is állandó szükség van.

Ha intézményből intézménybe kerül, a kisbabát levetkőztetik, a ruhákat szépen összehajtogatják. Visszakerül a dobozokba, ahonnan előszedték: kell a következőnek. A babát pedig átöltöztetik a célintézmény ruháiba.

Szegénységi küszöb alatt

Idén a szegénység és a társadalmi kizárás elleni évet tartják az EU-ban. Az Eurostat szerint a gyermekek nagyobb arányban élnek szegénységben, mint a lakosság átlaga: Romániában 33, Bulgáriában 26 százalék a szegények aránya a gyermekek körében, Magyarország pontosan az uniós átlagot képviseli 20 százalékkal. Ez a statisztika 2008-as adatokon alapszik.

A gyermekszegénység számszerűen is riasztó mértékű: a World Vision Romania júniusban publikált adatai szerint Romániában elérte a 350 ezret a nagyon rossz anyagi helyzetben élő gyerekek száma. A legszegényebb, általában sokgyerekes családokban halmozottan jelentkeznek a szociális problémák: a szülők munkanélküliek vagy nagyon kevés jövedelemmel rendelkeznek, általában alacsony iskolázottságúak, nem férnek hozzá az egészségügyi ellátáshoz, gyakran egészségügyi biztosításuk sincs.

Kevesen kapnak felvilágosítást a fogamzásgátlás módszereiről, a „családtervezés” ad hoc történik, és a kis jövevény ahogy megszületik, azonnal „pénzkereső családtag” lesz a 2 év alatti gyerekeknek járó havi 200 lejes támogatásnak „köszönhetően”. Gyakran hallani a helyzetet nem ismerők lesújtó véleményét, miszerint a „gyerekpénz” milyen jó bevételi forrás a rossz anyagi helyzetben élők számára: az illető valószínűleg soha nem szembesült azzal, milyen „jó” helyzetben lesz egy 6-10 tagú család, amely ezzel együtt havi 700-800 lejből él.

A romániai szociális rendszer paradoxona, hogy miközben tévévitákat rendez a felháborodott közép- és felső középosztály amiatt, hogy nehogy már ők (is) megelégedjenek a 600 lejes minimál-gyermeknevelési járulékkal, a szóhoz nem jutott szegény rétegek még ezt sem kapják meg: 200 lej jár, ha az anyának szülés előtt nem volt munkája.

Minden gyereknek joga van megfelelő, a fejlődését elősegítő életkörülményekhez, élelemhez, fedélhez a feje fölött, biztonsághoz, oktatáshoz – ám ez csak szép elmélet marad a szegénység mókuskerekébe rekedt családokban. Ezek a gyerekek nem vagy csak keveset járnak iskolába, szüleikkel és testvéreikkel nyomorúságos körülmények között, pici és egészségtelen lakásban élnek, és szinte semmi igazi lehetőség nem nyílik meg számukra, hogy kitörjenek ebből a helyzetből. Ergo újratermelődik a mélyszegénység. A legszegényebb rétegben pedig felülreprezentáltak a romák, európai és romániai szinten egyaránt.

Romániában egy 2005-ös UNICEF-jelentés szerint riasztóan magas volt a kórházban, közvetlenül születésük után elhagyott gyerekek száma (1,8 százalék). Bár az utóbbi években csökkenés volt tapasztalható a gyereknek járó normatív támogatás bevezetése miatt, az állami gondozásba adott gyerekek száma tulajdonképpen nem csökken, mert ahogy lejár a két év, az alacsony jövedelmű szülő „beadja az árvaházba”.

A gazdasági-pénzügyi válság hatására feltehetően nő azon szülők száma, akik úgy döntenek, nem vállalják gyerekük felnevelését. Edmond McLoughney, az UNICEF romániai képviselője egy tavalyi interjúban arra hívta fel a figyelmet, világszerte csökkennek a források a legszegényebbek megsegítésére; a kormányok milliárd dollárokat költenek a bankok támogatására, miközben a szociális juttatásokra jó esetben ugyanannyi vagy még kevesebb forrás jut. Az UNICEF a szociális célokra fordított összeg hatékonyabb, pazarlásmentes elköltését javasolja, valamint a legszegényebbek helyzetének szoros figyelemmel követését, hogy hozzájuthassanak az egészségügyi, oktatási és szociális védelmi szolgáltatásokhoz.

A riportban szereplő személyek, települések nevét a személyes adatok védelme céljából nem közöljük.

transindex.ro