Merjünk messzebbre tekinteni!

Kategória: Közös Értékeink! Találatok: 1332

b_300_300_16777215_00_images_stories_Szent_Istenkeresok_szabolcs-t..jpgFr. dr. Orbán Szabolccsal, az erdélyi ferencesek tartományfőnökével a közelgő rendi káptalanról beszélgettünk, amelyet Csíksomlyón tartanak április 9–12. között.

Miért „káptalan”, miért nem „gyűlés”, „tanácskozás”?
A káptalan megnevezés ősi szerzetesi hagyományban gyökerező fogalom: a bencés szerzetesek gyakorlatában (valamikor a 8. századtól kezdődően) az első napközi imaóra után összegyűlt az egész közösség, hogy egy fejezetet (caput, capitis) és annak magyarázatát meghallgassák a Regulából, és azt saját életükre alkalmazzák. Ebből fakadóan káptalan megnevezéssel illették magát az eseményt, az együttlétet, illetve a helyet is, ahol mindez történt. Ezekből a helyi kezdeményezésekből nőttek ki később a nagyobb szintű káptalanok, amelyeket a IV. lateráni zsinat kötelezővé tett minden szerzetesközösség számára.
Már ezt megelőzően Szent Ferenc és első testvérei számára a kezdetektől fontos volt a közösségi együttlét, a rendszeres találkozás, az egymás örömeiről, kudarcairól szóló beszámoló, valamint a közösségi élettel kapcsolatos problémák megtárgyalása. A kisebb testvérek életéről, életmódjáról szóló első beszámolókban már jelen vannak olyan utalások, amelyek szerint a ferencesek rendszeresen összejönnek, hogy „együtt örvendezzenek az Úrban, és közösen étkezzenek”, valamint hogy életükre vonatkozó „szent törvényeket fogalmazzanak meg, amelyeket majd a pápa úr elé tárnak jóváhagyásra”. Ezeket a rendszeres találkozásokat maga Szent Ferenc is káptalanoknak nevezi, és a Regulában rendelkezik is ezek idejéről, helyéről stb. Ahogy az első ferences találkozások mutatják, nem csupán törvényhozó, esetleg tanácskozó jellegű összejövetelek voltak, hanem minden olyat cselekményt magukban foglaltak, amelyek a közösségi élet, az összetartozás szempontjából fontosak lehettek. Ezért szerencsés ez kifejezés, mert tartalmazza mindazt, amit a „gyűlés”, „tanácskozás” kifejezések korlátozottabban fejeznének ki.
Mit jelent a káptalan egy szerzetesi közösség életében?
Eddigi szerzetesi tapasztalatom alapján a káptalan egy közösség életében mindig fontos esemény, és ez annál hatványozottabban igaz, minél nagyobb közösségről van szó: egy helyi kis közösség káptalana – mivel a testvérek amúgy is elég sok időt töltenek együtt, talán nem olyan nagy jelentőségű történés, de egy provincia vagy egy egész rend ilyen jellegű találkozása már a résztvevők sokféleségéből fakadóan is eléggé összetett és jelentős esemény. Ez elsősorban a találkozások, a beszámolók, a megosztások miatt, amelyeken előkerülnek szép és jó dolgok, nehézségek és kevésbé kellemes problémák, de tervek és álmok is. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy – legalábbis rendünkben – a káptalan a legfelsőbb törvényhozó szerv, tehát ilyen szempontból az életvitelre, az életmódra vonatkozó szabályok megfogalmazása, elfogadása és ezáltal történő hivatalosításuk is az illetékességi körébe tartozik. Emellett a káptalan a közösségi útkeresés, a jövőre vonatkozó tervezgetések kiemelt alkalma: annak a lehetősége, hogy meghatározzuk azokat az irányvonalakat, amelyek útmutatóul szolgálnak a közösség számára egy következő időszakra.
Mi a jelentősége annak, hogy az erdélyi ferences rendtartomány a hit évében tart káptalant?
Mondhatnánk, hogy semmi, hiszen véletlen egybeesés: általában háromévente van káptalan, és most éppen a hit évében vagyunk. (Ilyen alapon kereshetnénk a jelentőségét a 2009-es Szent Pál-évnek vagy akár a 2000-es jubileumi évnek.) A „véletlen” egybeesésben akár prófétai kihívást is láthatunk: hiszen amikor az egész egyház egy konkrét témára törekszik figyelni, akkor mi sem mehetünk el mellette úgy, mintha ez semmit sem jelentene számunkra. Itt nem pusztán csak a hitre vonatkozó reflexióra gondolok (ami elkerülhetetlenül hozzátartozik életünk felülvizsgálatához), hanem például arra is, hogy a hit évével szorosan összefonódik az új evangelizáció gondolata, és bizony egyéni, közösségi életünkre vonatkozóan mindenképpen meg kell(ene) vizsgálnunk, milyen módon voltunk az evangélium ajándékának hordozói (ahogy ezt a legutóbbi nagykáptalanunk megkívánta). Arra is feltétlenül figyelnünk kell, hogy a következő időszakban kisebb testvérként ezt hogyan tudjuk a társadalom és az egyház számára még hatékonyabban megtenni.
A tartományfőnököt és helyettesét 2009-ben hét évre választották meg a rend tagjai, a definitoriumot négy évre. Miért kerül sor definitorválasztásra egy tartományfőnökség félidejében?
Ebben a ciklusban speciális helyzetben vagyunk, voltunk. A szabály szerint háromévente megrendezett provinciai káptalanunk a kommunizmus utáni újrakezdést követően minden második alkalommal egybeesett a rendi nagykáptalannal, ezért négy évvel ezelőtt kérték, hogy ezen változtassunk, így a 2009-es választások a 3+3 éves ciklus helyett 4+3 évre történtek, de most már beáll a rendes háromévenkénti rendszer. Rendes esetben a provinciálist és helyettesét hat évre választják (amit még – esetleg – az éppen aktuális káptalan egy alkalommal meghosszabbíthat három évvel). A definitorok (rendi tanács) választása mindig három évre történik azzal a megkötéssel, hogy folyamatosan csak három alkalommal választható valaki újra. Ez szerintem nagyon bölcs gyakorlat, mert magában hordozza a változás lehetőségét, ugyanakkor – a legtöbb esetben – egyfajta folyamatosságot is biztosít: az ugyanis elég ritkán történik meg, hogy egy káptalan mindenkit, provinciálist, helyettesét, definitoriumot stb. lecseréljen.
Megtörténhet, hogy helyettesével, Böjte Mihállyal áprilistól új definitoriummal kell dolgoznia. Hogyan értékeli az elmúlt négy évet? Milyen konkrét tervei, terveik vannak az elkövetkező három évre?
Minden valószínűség szerint változni fog a definitorium összetétele, mert a rendi szabályaink előírják azt is, hogy csak háromszor lehet valakit definitornak választani, és ez jelen esetben megkíván bizonyos változást. Most, a káptalanra készülve és egyben visszatekintve az elmúlt időszakra, nyilván látjuk a nehézségeket, a hibákat. Mivel a definitorium tagjai eléggé szétszórva, különböző kolostorokban élnek, ahol elsősorban a helyi problémákat kell orvosolniuk, mindennapi feladataikat megoldaniuk, elég nehézkes volt a kommunikáció, az egymás közötti kapcsolattartás, egyeztetés, a közös gondolkodás. (Ezen sajnos a modern technika eszközei sem tudnak enyhíteni.) Ezért nem mindig sikerült a nagyobb közösséget érintő kérdéseknek a megfelelő prioritást biztosítani. Elég nehéz a testvéreket arra motiválni, hogy túl tudjanak tekinteni az éppen előttük álló sürgető feladatokon, és fizikai szempontból, az idő vonatkozásában távolabbi horizontokra is figyeljenek. Hiányosságként élem meg, hogy nem igazán sikerült az elmúlt káptalan minden döntését megfelelő módon gyakorlatba ültetni: ez részben az imént említett „szűklátókörűségnek”, részben pedig a fásultságnak, fáradtságnak tulajdonítható, ami állandó veszély, és amivel sajnos nem mindig sikerül megfelelő módon megküzdenünk. Az említettek mellett nyilván sok öröm is van: öröm látni az egyes testvérek odaadását, lelkesedését, mindennapi feladataik végzésében tanúsított hűséges kitartását. Öröm látni, hogy a testvérek nagy részében van vágyakozás a nagyobb közösségi élet eseményein való részvételre, az egymás örömében való osztozásra; öröm látni, hogy – az esetek nagy részében – tudunk egymásra figyelni, és ha igazán szükséges, akkor tudunk, akarunk egymás segítségére lenni még akkor is, ha ez nagyobb erőfeszítést, lemondást kíván meg. A jövőre vonatkozó tervek? A konkrétebbak meghatározása a káptalan feladata: a provincia vezetésének elsősorban az a kötelessége, hogy betartsa és megvalósítsa a káptalan által meghatározott irányvonalakat. Egy provinciálisnak lehetnek álmai, vágyai, amelyeket vagy sikerül megfelelő módon megfogalmaznia, vagy nem; vagy sikerül ehhez a provincia tagjainak támogatását megszereznie, vagy nem. Az én álmaim (nem merem terveknek nevezni) talán valami olyasmit foglalnak magukba, hogy merjünk messzebbre tekinteni. Ezt mind a rendtartomány életére, működésére, mind az emberekhez való viszonyulásunkra értem: szükségünk lenne arra, hogy legyen bátorságunk a meglévő, egyben biztonságot jelentő szűk kereteinken túllépni, nyitni olyan területek felé is, amelyek bizonytalanabbnak tűnnek, de ahová szükség volna az evangélium ajándékát elvinni. Ha mi nem visszük el az evangélium jó hírét, senki sem fogja ezt megtenni. Erre a lépésre, az ehhez való bátorságra azonban csak akkor van esélyünk, ha merjük komolyabban venni azt a lelkiséget, amely Szent Ferencet mozgatta… Amiben semmi extra nincs, hisz ő semmi mást nem kívánt a maga és a testvérek életformájaként, mint hogy „kövessék a mi Urunk, Jézus Krisztus szent evangéliumát, és éljenek engedelmességben, tulajdon nélkül és tisztaságban”. S hogy ez a lelkiség nemcsak a múlté, hanem a jelenre, sőt talán a jövőre vonatkozó igazi kihívásokat is rejt magában, bizonyítják az egyházunk életében, annak is a legfelsőbb szintjén az utóbbi hetekben zajló események. Ezért azt hiszem, hogy a mi törekvéseinknek elsősorban arra kellene irányulniuk, hogy ezt a lelkiséget megéljük, ebben hűségesen kitartsunk – ez akkora feladat, ami bőven ad okot a fejtörésre a következő hároméves időszakra, de akár egész életünkre is.
Kérdezett: Borsodi L. László ferences sajtóreferens