Kedves Atyák!
Sándor István vértanú, szalézi testvér boldoggá avatására készülve szeretettel küldöm nektek az un. "halotti levelet".
Ezt a tartományfőnök szokta írni a rendtársról.

P. Ádám László, akkori tartományfőnök maga is a per vádlottja volt. Nagyon szép emlékírása erről megjelent Carmen miserábile címen. A levelet eredetileg óvatosságból olaszul írta.

A levél olvasása talán segít kissé jobban magunkává tenni Sándor István alakját.
Szerettettel ajánlom figyelmetekbe.
P. Ábrahám Béla SDB

Sándor István halotti levele

Kedves szokás a Szalézi Társaságban, hogy a ház igazgatója vagy a tartományfőnök minden egyes alkalommal, amikor egy rendtárs meghal, a világon lévő összes szalézi háznak ír egy úgynevezett halotti levelet. Ezt általában olaszul szokták írni, hiszen az olasz a szaléziak anyanyelve. Ádám László tartományfőnök ezt a levelet valószínűleg a kommunista üldözés alatt írta, azonban csak a rendszerváltozás után, 1990-ben került napvilágra. Ebben a levélben összefoglalja Isten szolgájának az életét, készületét a vértanúságra és tudatos önfeláldozását. A levelet magyar fordításban közöljük.

Kedves Rendtársaim!

Fájdalmas, de egyszersmind dicsőségtől eltelt szívvel tudatom, hogy örökfogadalmas rendtársunk, Sándor István szalézi kisegítő testvér hősies halált halt Budapesten, 1953. június 8-án, 39 éves korában és szerzetesi életének 13. esztendejében. A Jóisten kegyes és jámbor szülők, Sándor István és Fekete Mária hajlékába adta ajándékul ezt az új Tarzíciuszt, 1914. november 26-án, a Váci Egyházmegyéhez tartozó Szolnok városában, Magyarországon. Az édesapa kazánkovács volt a Magyar Állami Vasutak szolnoki műhelyében. Azon vasúti munkások közé tartozott, akik becsületes munkával és férfias vallásossággal ragaszkodtak a hitükhöz és hazájukhoz. Édesanyja példás asszony volt, gazdag vallási, erkölcsi és házi erényekben. Vezette a háztartást és gondozta három gyermeküket, Istvánt, Jánost és Lászlót.István a négy elemi elvégzése után sikeresen elvégezte a polgárit és a vasipari technikumot is. Tudása egyre gyarapodott, vallási buzgalma egyre erősödött. Személyisége gyermekkora óta vidám, derűs volt, szeretett játszani, különösen a labdarúgást kedvelte. Alacsony termete, vasgyúró alkata és mindig mosolygó arca volt. A szomszéd gyermekek szívesen gyűltek köré és ő kedvesen, minden hatalmaskodás nélkül irányította őket. Ha sokan akartak focizni, ő inkább kilépett a csapatból és bíráskodott. Szívesen vett részt az ifjúsági színház előadásain, hogy szórakoztassa a többieket, úgy, mint egykor Bosco János. Óvta és szívesen vigyázott testvérkéire. Étkezés előtt és után ő kezdte el az asztali áldást, és természetesen a reggeli és az esti imát is ő vezette. Szívesen segített testvéreinek a házi feladat elvégzésében, általában a tanulásban mindig mellettük állt. Kimagasló volt tisztelete és szeretete szülei és nagyszülei iránt. Már gyerekkorától kezdve szívesen segített édesanyjának a konyhán. Amikor testvérei csínyt követtek el, védte őket, és úgy, mint Savio Domonkos tette egykor, vállalta helyettük a megérdemelt büntetést. Már kora gyermekkorától kezdve örömmel vett részt a Szívgárda találkozókon.

1925. május 11-én bérmálkozott. Bérmanevét Szent Péterről kapta, az apostolok fejedelméről és azzal az elhatározással vette magára, hogy hozzá hasonlóan szilárd lesz hitében és buzgó az apostolkodásban. Felvételét kérte a Credo (Jézus Szent Neve) Társaságának ifjúsági csoportjába és Szent Ferenc harmadrendjébe is. A jó ferences atyáktól kapta meg a keresztség kegyelmét, náluk tanulta a hit alapelemeit és sütkérezett az angyali szeretet sugaraiban. Hozzájuk járt ministrálni, náluk gyakorolta szentségi életét, naponta áldozott és rendszeresen gyónt. Lelki atyáinak teljes bizalmát élvezte.Ideálja mégis valaki más volt: Don Bosco, a fiatalok apostola, akit a Szalézi Értesítő lapjain ismert meg. Ellenállhatatlan vonzást érzett Don Bosco szalézi családja, nagylelkű ifjúsági apostolkodása, az oratórium iránt.

Szalézi hivatásáról már korán beszélt lelki vezetőjének, majd ahogy befejezte a technikumot, szüleinek is elmondta érzéseit és beleegyezésüket kérte, hogy szerzetbe léphessen. Szülei óvatosságból és hogy próbára tegyék szándéka komolyságát, először nem akarták tudomásul venni kérését, megpróbálták lebeszélni, sőt, határozottan megtagadták beleegyezésüket. Ő ekkor 18 éves és mint mindig, engedelmesen és alázatosan meghajlik a szülői akarat előtt, otthon marad, és először esztergályosként és öntőmunkásként, majd egyszerű segédmunkásként dolgozik az Állami Vasutak javítóműhelyében. Eközben továbbra is levelezett a Clarisseum igazgatóságával, de hogy ne dúlja fel szüleit, a válaszleveleket a ferences atyákhoz kérte.

Az atyák, nevezetesen páter Szabó Polikárp és páter Kollár Kázmér a püspöki titkár, Vaszary Mihály támogatásától kísérve, nagylelkűen segítették az erényes fiatalembert az útjában álló akadályok legyőzésében, mígnem elnyerte a szülői beleegyezést. Így 1936 februárjában örömteli szívvel léphetett be a Szalézi Családba.Első próbaideje alatt a Don Bosco Nyomdában, a sekrestyeszolgálatban az oda beosztott kispap jobbkezesként és a vasárnapi oratóriumban adta bizonyságát dolgosságának, jámborságának és apostoli lelkületének. Már augusztusban szeretett volna noviciátusba menni, de kérését elutasították azzal a megokolással, hogy ki kell töltenie az aspiránsi időt és be kell fejeznie nyomdászinasi tanulmányait.

István a Clarisseumban maradt és angyali nyugalommal végezte tovább mindhárom feladatát. 1938 márciusában befejezte inasévét, ekkor újból kérte felvételét a noviciátusba, ezúttal sikeresen. Szabályosan elkezdte a noviciátust, de sajnos félbe kellett szakítania, mert besorozták katonának. Lelki élete és apostoli lelkülete a katonaság alatt sem lanyhult, kapcsolatban maradt a tartományfőnökkel és a novíciusmesterrel. A kimenőket „otthon” töltötte a Clarisseumban. Az összekuporgatott zsoldját mindig leadta a ház gondnokának. A határrendezések alkalmából 1938-ban részt vett a különböző bevonulásokon. Leszerelése után 1939. augusztus 30-án Bali Béla atya vezetésével újrakezdte a noviciátust, melyet példamutatóan teljesített és 1940. szeptember 8-án az első ideiglenes fogadalommal koronázott meg.

Visszatért a Clarisseumba és szívvel-lélekkel nekilátott régi munkáinak a nyomdában, a templomban és az oratóriumban. Nem sokkal később szerveződtek Magyarországon a Katolikus Ifjúmunkások Országos Egyesületének (KIOE) első csoportjai a mi Szent Alapítónk mennyei védelmébe ajánlva. Természetes, hogy fiai az elsők voltak, akik intézeteikben hálózattá szervezték ezeket a csoportokat. A Clarisseumban István testvér volt a mozgalom lelkes és fáradhatatlan motorja. Az ő csoportja a legjobbak közé tartozott, ez volt a mintacsoport. Átültette ide a szalézi ifjúsági csoportokat jellemző atmoszférát és tevékenységeket: vagyis Don Bosco szentségi és nevelő lelkiségét. Rendszeres katekizmus, hitről és szociális kérdésekről szóló beszélgetések, kilencednapi ájtatosságok, kirándulások, zarándoklatok, játék és sport, örömteli együttlét jellemezték a csoport életét. A fiatalok csak úgy sereglettek köré, és még akkor is alig akartak elválni tőle, amikor barátjukat újból behívták katonának.

1942-ben tizedesi rangban az orosz fronton találjuk őt, ahol híradós-távírász szolgálatot teljesített. Több kitüntetést kapott, többek között egy ezüstmedált is vitézségéért, de Krisztus jó katonája ezzel soha nem dicsekedett. Nekünk is csak János testvére mesélte el, akivel a Don-kanyarban véletlenül találkozott. Nagyon kedvelte bajtársait és azok is szerették őt. Megosztotta velük saját ételadagját.

Ha valamelyik meghalt közülük, akkor magához vette a személyazonosságiját és nagyon tapintatosan írt a hozzátartozóknak, tudósítva őket bajtársa hősies haláláról. Egész oldalakat szentelt a kegyes feladatnak, hogy vigaszt nyújtson az elhunyt rokonainak. A lövészárok a maga vérfagyasztó körülményeivel ünnepi oratórium volt számára, az apostolkodás igazi tere. 1943 augusztusában kapott egy hónap szabadságot, ismét hazament a Clarisseumba és kérte, hogy megújíthassa fogadalmait.

Az elöljárók a rendkívüli körülményekre tekintettel engedélyezték ezt neki. Szinte repült Szentkeresztre (a formációs házba), hogy szeretett rendtársaival együtt végezhesse a lelkigyakorlatokat, majd 1943. augusztus 16-án megújította fogadalmait.

Utána visszaindult a frontra. 1944 végén az egysége nyugat felé menekült a Felvidéken keresztül, és ő az amerikai csapatok fogságába esett Németországban, ahonnan 1945 nyarán tért vissza. A világ teljesen megváltozott… A háborúnak gyászos következményei voltak.Mindenütt csak romok és romok, sápadt, megaláztatások nyomait magukon viselő emberi arcok, piszkos, rongyos ruhák, bizonytalan és gyanakvó tekintetek… Az életet a semmiből kellett elölről kezdeni. Mi is ezt tettük, bizalmunkat a szerető Gondviselésbe és a Segítő Szűz Mária oltalmába vetve, melyet a háború, az ostrom és a megszállók bevonulásának viharában is magunk fölött tudhattunk. Kezdetét vette tehát az újjáépítés és a mi kiváló segítő testvérünk ebben a munkában is oroszlánrészt vállalt. Jó pásztorként maga köré gyűjtötte derék fiataljait, és ahogy lehetett, hol a szabad ég alatt, hol kitört ablakok mögött, megtartották a heti összejöveteleket és a szerény esti tanórákat. Az új idők új problémákat vetettek fel és új módszereket követeltek, de lelkes, fiatal, apostoli lelkületű testvérünk nem hátrált meg.

Tanult, lejegyezte a nála tapasztaltabbak előadásait, kielemezte a komoly, nehéz anyagot, majd saját lelkén átszűrve csepegtette azt fiatal barátainak fogékony szívébe. A fiatalok száma napról napra növekedett a másik oldal minden propagandája ellenére. Egy szív és egy lélek voltak. Testvérünk szüntelenül végezte ezt a munkát a fiatalok megmentésére, de nem hanyagolta el nyomdai és sekrestyebeli feladatait sem.

1946. július 24-én, a kötelező lelkigyakorlatok elvégzése után, őszinte szalézi szívvel örökre Don Boscónak és az ő Szalézi Családjának kötelezte el magát. Kérvényében azt írta, hogy a hálás és örömteli ragaszkodás ugyanazon érzéseit táplálja magában, mint „beöltözése” napján. Don Boscónak ez a lelkes fia a testvéri medál átvételét igazi beöltözésnek tekintette és akként élte át. Levetette magáról a régi embert, az ő cselekedeteivel és magára öltötte az újat, amelyet Isten teremtett az igaz életszentségben. Valóban Krisztust öltötte magára Don Bosco stílusában, az ő életének példája nyomán.

Eközben szakmai tudását is tökéletesítette és 1948 őszén kiváló eredménnyel letette a nyomdászi mestervizsgát. Mondanom se kell, hogy nyomdai munkáját igazi odaadó lendülettel végezte, mindig tisztelettel viseltetett munkatársai iránt és nagyon szerette a tanulókat. Az előzetes árkalkulációk kiszámítása mellett mindenfajta nyomdai munkát lelkiismeretesen végzett, és teljesítette a naponkénti rengeteg megbízatást is a hatóságoknál és a kereskedőknél.

A Don Bosco Nyomda, mely sokkal inkább nyomdásziskola volt, mintsem üzleti vállalkozás, az egész országban jó hírnevet szerzett magának vallásos, hitéleti és szórakoztató kiadványaival, nemkülönben a növendékek kitűnő szakképzésével. Az innen kikerülő nyomdásztanulókat, mivel már volt gyakorlatuk, előszeretettel alkalmazták a legjobb fővárosi és állami nyomdákban is. Érthető tehát, hogy az 1945-ös összeomlás után ezt az intézményt a kommunisták az elsők között vették célba. A nyomás napról napra érezhetőbb volt. Éppen ezért gondolni kellett az ingóságok és a nyomdai termékek mentésére. Ebben a mi kitűnő testvérünk nem kímélt se időt, se fáradtságot, sem saját magát. 1950 februárjában rajtakapták egy ilyen mentési akción és kénytelen volt visszavonulni egy időre a noviciátusba.

Néhány hónapig bujkált, majd álnéven munkát vállalt egy fővárosi üzemben. Itt dolgozott 1951 márciusától 1952 júliusáig.

Katakomba-életében is folytatta azonban ifjúsági apostolkodását anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben is belekeveredett volna a politikába. Havonként szentségimádásokat, vasárnapi és ünnepnapi zarándoklatokat a főváros környéki kegyhelyekhez, lelkigyakorlatokat és alkalmi találkozókat szervezett. Ez az életforma a Golgotára vezetett. 1952. július közepén egy napon elhurcolták a munkahelyéről és többé nem tért vissza sem oda, sem a lakására. Több más rendtársunkat is ugyanez a sors érte. Az elkövetkezendő nyolc hónapban ők viszontlátták még egymást néhányszor az ítélet előtt. Egyik alkalommal Sándor István rendtársai felé fordult és bocsánatukat kérte, egy másik alkalommal magába merülten imádkozni látták.. Eljött Nagy Szent Gergely napja. Attól a naptól kezdve nem látta őt többé senki és hírt sem kaptak róla…

Sok víz lefolyt a Dunán. Cellatársai, akik együtt töltötték vele az utolsó hónapokat, úgy emlékeznek rá, mint egy szentre. Az isteni Megváltó útját követve fölemeltetett a földről. Az utolsó imádság nem halt el az ajkán, hanem kezében a vértanúk pálmájával folytatja értünk a Mindenható előtt.

Ádám László tartományfőnök