Templomba indultam, februári csütörtök reggel volt. Szürkeség és hideg uralkodott az utcákon, az emberek mogorván, lehajtott fejjel igyekeztek dolguk után. Kóbor kutya köszöntöt - mint minden reggel, fark csóválva közelített felém. Nedves szemével kicsikart belőlem egy simogatást, ez a mozdulat engem is megnyugtatott.
Néhány ember a reggeli misére igyekezett, ismerősként köszöntöttük egymást. A templomban egy idős bácsi mindig a leghátsó széken ült, mindig utolsónak ment ki áldozni. Szemei örök mosolygásban,huncutul figyeltek engem. Néha megszólított, mesélt magáról, családjáról. 82 évesen lett katolikus, most a 90 felé közeledik.
Betekintést nyerhettem egy ember életébe, remegő hangon elmondott, eseménydús élet, boldog házasság, gyerekek...
Azon a csütörtök reggelen is figyelt minden ajtónyitásra, amikor beléptem felállt a székéről, hozzám jött, kezet nyújtott felém. Megfogtam kezét, becsületes munkában elfáradt kicsi kezét. Ő megcsókolta az enyémet. Két piros almát csúsztatott a táskámba, mondván:
- Most szedtem a fáról- és elmosolyodott.
Februárban nincs alma a fán, de megértettem, hogy ez a két gyümölcs az ő tiszta lelkének a fáján termett, letépte őket és nekem adta.
A misén a két alma nem hagyott békén, gondolataim körülöttük jártak, vissza-vissza fordultam a mise szövegéhez, aztán újra elcsábultam és néztem pirosan nevető ajándékaimat. Egy percre arra is gondoltam: lám milyen leleményesen kisért engem a gonosz...böjtben, amikor küzdöm a falatok ellen, a kívánságok ellen, hát nem megtalált a templomban is...De a tiszta szemekre visszagondolva, a csempésző mozdulatra....nem, ez üzenet a jóságról, a figyelésről, a szeretetről!
Megvártam a bácsit, belekaroltam és megkérdeztem, hogy miért kaptam?
- Semmiség, értéke sincs annak a két almának. De tudja, három hónappal ezelőtt, amikor Ön a Mária szobra előtt imádkozott, egyik lánya odament. Ahogy az a gyerek Önre nézett...nem tudom kitörölni annak a nézésnek az emlékét szívemből. Így csak gyerekek és öregek tudnak nézni!
Elnémultam. Szemem furcsán elhomályosodott. Sokáig néztem a bácsi után és olyan jó érzés ölelt körül, hogy nem tudtam visszafojtani a sírást. Micsoda ajándékot küldött nekem az ég! Micsoda üzenetet!
Később a két almát néztem, ott ültek asztalom közepén, megadóan várták sorsukat. Várták, hogy könyörtelen fogak tépjék húsukat, hogy táplálékká váljanak, értékes, éltető táplálékká. Nem tudtam utánuk nyúlni, hagytam, hogy jelenlétükkel ragyogják be napomat.
Egy gyerek pillantása, egy felnőtt imája milyen gondolatokat szültek egy bácsi szívében! Felnézett ránk és tiszteletet érzett irántunk. Vajon tényleg megérdemeljük ezt? Én megérdemlem? Tényleg tudok úgy viselkedni, élni, dolgozni, hogy nyomot hagyjak másokban? Tudatában vagyok annak, hogy életem minden percében úgy kell viselkedjek, hogy azt mások látják? Isten látja.
Az a két alma számomra a nagyböjt jelképe lett, a bácsi szeméből pedig egészen biztos, hogy Jézus nézett rám, aki hálás volt, hogy néha meghallgattam őt. Szavaival megerősített, hogy a munka, amit végzek, értékes. Két aranyalmával jutalmazott meg.
Kolozsi Noémi Bernadette,
Kovászna
2013.02.21
