Ősz, Erdély, gyerekek

Kategória: Szászváros Találatok: 1728

Ősz, Erdély, gyerekek. Több csalogató szó nem is kell. Ősz. Mert ősszel minden pillanatfájóan szép szerelemmel teli. Erdély.

Ősz, Erdély, gyerekek. Több csalogató szó nem is kell. Ősz. Mert ősszel minden pillanatfájóan szép szerelemmel teli. Erdély. Idézésre hívnak a fruskakori emlékek, az az érintetlenség, az a magában való gyönyörűség, ami nem megcsinált, megjátszott, édesített, illatosított, csak van, ahogy meg lett teremtve. És a Gyerekek. Nem ismertem őket. Nem jártam gyerek társaságban már réges-rég óta, el is felejtettem milyen az, igen. Kíváncsi voltam. És tartottam tőle. Szászvárost felkerestem Interneten, és megtaláltam a gyermekotthont bemutató kis honlapot. Ott pedig egy színes ceruzával teleírt nagy papírlapot az ajándékokról, amik nem kerülnek semmibe. Apró tűszúrásokon nem évődni. Óvatosan csukni be az ajtót. Könnycsepp csordul, nekem ott a helyem!  
Utazunk a sötétben, nyakunkban a hat rekesztúrós bukta és kakaóscsiga, fülünkben a deákbillgyula, orrunkban a csípős hideg őszi hegyi levegő. Érkeztünkre nyílik a nagykapu, Andrea nevelő fogad, többeket rég nem látott - de hiányzott nagy öleléssel, a konyhába invitál, a maradék tejberizs értéke felszökik. Hideg van, a holdfényben a régi kolostor udvarán takaró a diófák árnya, halkan recseg alattunk a falépcső, a tornác végén vár a csupa-ágy vendégszoba. Az éjszaka egyenletes szuszogással ringat.
A reggel korán jön, gyerekzsivajjal ébreszt. Egy maréknyi kölyök kíváncsian besurran az ágyak közé, és már ott sincsenek. Majd Alina és Ibolya jön bemutatkozni. Az első döbbenet. Ezek a lányok szépek. Ezek a lányok szép természetűek. Nyílt tekintetűek, kíváncsiak. Kíváncsiak ránk, meg akarnak ismerni, maguktól jöttek, nem küldték őket. Ezek a lányok büszkék, tartásuk van. Hozzák a piciket is, bátorítják őket. És már mennek is a dolgukra, fel kell öltözni, fel kell öltöztetni, indulunk az egész napos túrára, mindenki tudja a dolgát.  
Buszozás éhgyomorra, hogy elkerüljük a fürge rókákat, reggeli a sóbánya előtti parkolóban. A második döbbenet. Ennyi pici, angyalian kedves lurkót! Nagyobbak a bukták, mint a buksik! Türelemmel majszolják, elfelezik, adnak nekünk még. Közben lopva méregetnek, takarásból kikandikálva mosolyognak. Mi fázunk, nekik kutya bajuk. (Azért fussunk egy pár kört a rozsdamarta konténer körül a lerobbant daciáig meg vissza! Egy manósapkás picúr nyöszörög, nyomja a kiscsizma a lábát. Dávid nevelő a térdére ülteti, megigazítja a kis zoknit, közben gondolkodik, melyik másik manóval lehetne csizmát cserélni, de a zokni simítás meg is oldotta a gondot. )
A sóbánya elnyeli a gyereksereget, pici Andi mégis kinn ácsorog egyedül, sóbálvánnyá dermedve. Nézi a földet. Zsófi megfogja a kezét, de Andi nem reagál, vissza sem szorít. Felkapjuk, mint egy krumplis zsák, mozdulatlan, nem kapaszkodik, üveges szemeivel kerüli a tekintetünket, mintha ott sem lenne. Andi pár hete került az otthonba. Testvérével együtt egy rácsos ágyban töltötte minden napját, az üres lakásban. A szülők nem foglalkoztak velük. A barlang, vagy az idegen emberek rossz emlékeket idézhettek benne. János nevelő sem tudja érzelmekre bírni.
Visszhang, de élvezzük, még-még-még... Az idegenvezetés román nyelven folyik, a picik nagy szemekkel figyelnek, nevetnek, válaszolnak, mi csak hegyezzük a fülünket, egy kukkot sem értünk, Ernő nevelő tolmácsol olykor.  
Mikor újra kiérünk a szabad ég alá, kicsit megpihenünk, a gyerekek, mint a sajtkukacok, kergetőzve szusszannak. Itt már elkel a fegyelmezés, egy-két bátor legényke az erejét fitogtatja, csapd-le-csacsit hívom segítségül, és végül meg is szelídül a kis vadorzó mindenféle kényszerítés nélkül. Hallgatnak az emberre, az idegenre is, értenek a szóból, ha figyel rájuk az ember, ők is figyelnek.  
Bánya után buszozás, bevesszük a Torda-i Hasadékot. Az őszi nap is velünk tart, mind a hét ágával elnyújtózik a formás-lankás dombokon, és felkönyököl az élesen meredő fehér sziklákra. Ez a mi faliképünk az ebédhez, a nagyra nőtt kakaós csigához. Erdei séta a hasadék hűvös mélyén, mindenki megtalálja a párját, egymást segítik a lurkók a keskeny lépcsőkön, hangosan köszönnek a szembejövő túrázóknak. Zsolti levelet gyűjt, minden fa nevét szeretné tudni. Claudio vagányan, kigombolt kabátban kísérget engem, mondja, ő megvéd mindentől, bízzam rá magam. Újra fenn a napsütötte dombon cigánykereket vetnek a fiúk, a rakás nem is olyan kicsi már, a királylányok a kamerának pózolnak. Ember legyen a talpán, aki ellenáll nekik. A budapesti András és Andris már rég rabul ejtetett. És a napnak még messze nincs vége.
Vacsora közben is boldogan magyaráznak a fiúk-lányok, most, hogy vendégek vannak, ezt is szabad. A napi felelős leszedi az asztalt, elmossa a kistányérokat, kispoharakat, törölgetés után elteszi mindet a helyére, mutatják nekünk is mit hogyan kell.   
Kezdődhet a szüreti mulatság. Ki-mit-tud a sóbányáról és a hasadékról, majd következnek a mutatványok. Milyen bátrak ezek a gyerekek, és tehetségesek! Az egyik kisfiú kézen áll, tornászik, gyönyörű pontosan, mint egy szertornász, Szidi versel, olyan könnyed mimikával, mint egy született színésznő, egy másik tündérke a Föltámadott a tengert adja elő nagy lendülettel, nagy teljesítmény ez egy nem magyar anyanyelvű kicsinek. Aztán elszabadul a pokol, mindenütt ugrálnak, nevetnek, sikítanak, a nyakunkba másznak az apróvadak, táncra perdülünk, egy-két fiú ügyesen csapkodja a nadrágszárát, a lányok meg... hát lepipálják Shakirát. Ilyen természetességgel, ritmusérzékkel, tiszta mosollyal nem látni tündértáncot a tévében sehol. Magukkal hozták családjuk kultúrájának szép oldalát, míg idebenn, az otthonban, megtanulnak tisztességesen, felelősségteljesen, szeretetben együtt élni, minden nap mosakodni, rendet rakni, tanulni, segíteni a többieket.  
A mulatság végeztével elvonulnak a gyerkőcök, ki-ki a saját családjával a lakásukban, ott fenn a tornácon. Egy-egy nagy szobában laknak, négy emeletes ággyal, tanulószobával, kicsi fürdőszobával. Én Szilárdékhoz megyek fürdetni-fektetni, de zajlik már ott minden, mint a karikacsapás, segítség nélkül is. Nyolc hétéves forma kislegény, megbeszélik a fürdési sorrendet, vetkőznek, összehajtogatják a ruhát. A víz csak csordogál, gyorsan habosítják a szappant magukon, hogy mindenkinek maradjon meleg víz. Szombat van, hajat is mosunk, milyen alaposak. Van egy kisfiú, ő még új lehet, na, neki fennhangon sorolja Szilárd, hogy mit és hogyan kell jól megmosni. Hajj, hát mennyire szeretetre méltóak. Sehol egy hiszti, egy fázom, vagy türelmetlenség. Mikor mindenki ágyba került, gyertyát gyújtunk, és elmondjuk a Miatyánkat, és az Üdvözlégyet, majd mindenki egymás után köszönetet mond Jézusnak. Köszönöm, hogy ilyen finom volt a vacsora, köszönöm, hogy holnap meglátogat az édesanyám, és én is köszönöm, hogy megismerhettelek benneteket. És már bújik is mindenki a paplan alá csöndben. Nem csoda, ők a méltán híres és szeretett Andrea nevelő gyerekei.  
A lányoknál még javában áll a bál, de nem ám a tollas bál. Ez sem csoda, András ott van náluk, alig győzi sörgetni őket, addig, pedig nincs ágyba bújás, míg valaki is vár még a lavór-fürdőre. A lányoknál vannak nagyobbacskák-kisebbek, többen alszanak egy ágyban, egymást csitítgatják, sokan pityeregve szenderülnek álomba.  
Másnap reggel mise, szép ruhában pompázik minden apróság, megtöltjük a jobb oldali padsort. A gyerekek mormolják az imát, van aki egy kicsit vissza alszik még, hosszú volt az éjszaka. Mise után visszavedlünk játszósba, ki az udvarra, versenyt nyikorognak a rollerek. Egy kis rajzolás, egy kis éneklés.  
Ebéd után búcsúzunk a nevelőktől. A gyerekek fenn vannak a szobáikban. Felmegyünk, kapunk tőlük szép színes rajzokat. Semmi nagy szomorkodás, durcizás, vagy marasztalás. Inkább szeretetteli elköszönés. Ezek a gyerekek el tudnak engedni, szeretettel. Nekem okoz nagyobb nehézséget a búcsúzás.  
Felnyitották a szemem, csodagyerekek. Így is lehet, és milyen szépen. Boldogság rájuk gondolni is. Milyen óriási dolog, hogy ott vannak, együtt vannak, jó helyen, jó kezekben. Sok kis szépség, tehetség, nyílt szív. Előttük az élet.
Zsófi beszámolója