Nagyon boldoggá tettél a leveleddel! Ha megengeded, meg is osztom!
Kedves Tímea!
Tudod, Jézus Krisztus világosan megmondta: „Boldogok a békességben élők, mert Isten fiainak hívják majd őket. Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak és üldöznek benneteket, és hazudozva minden rosszat rátok fognak énmiattam. Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a mennyben a jutalmatok! Így üldözték előttetek a prófétákat is.” (Mt 5,9–12)
Az igazság az, hogy én tudtommal senkit nem bántok, de mindig próbálom a lelkiismeretem csendjében megszólaló Mesteremet követni. Ezt az evangéliumi boldogságot nem keresem, én inkább szeretnék párbeszédet folytatni azokkal, akik bennünket nem ismernek, de folyamatosan ítélkeznek. Hívjunk meg mindenkit, aki ítélkezés helyett ismerkedni akar velem, veletek és a gyermekekkel!
Most november 29-én, vasárnap egész nap Székelyhídon leszek (Debrecentől néhány kilométerre). Bárki, aki szeretne egy gyermekotthont látni, és velünk egy kávé, tea mellett elbeszélgetni, szeretettel, szívesen látjuk! Civakodás helyett öntsünk tiszta vizet a pohárba!
Szeretettel,
Csaba t.
u.i. Kérlek, olvassátok el a kedves Tímea levelét!
Könnyes szemmel olvasom a Böjte Csaba testvérről szóló sorokat, és bevallom, nagyon fáj, amit látok. Nem azért, mert bárkinek ne lenne joga elmondani a véleményét, vagy mert ne kellene meghallgatni azokat, akiknek fájdalma van. Hanem azért, mert én egy másik oldalt is ismerek. Egy olyan oldalt, ami az én életem része, és amiért mindig hálás leszek.
Négyéves voltam, amikor két testvéremmel együtt bekerültünk a tusnádfürdői gyermekotthonba. Nem volt könnyű indulásunk. Nem volt biztos otthonunk, megfelelő ruhánk, cipőnk, és sokszor az étel sem volt magától értetődő. Kicsi gyerekként talán fel sem fogtam igazán, milyen nehéz helyzetből érkeztünk. Csak azt tudtam, hogy szükségünk van valakire, aki vigyáz ránk, aki gondoskodik rólunk, és aki mellett biztonságban érezhetjük magunkat.
Ott volt Csaba testvér, aki megfogta a kezünket. Nemcsak ételt, meleg ruhát és otthont kaptunk, hanem egy egész nagy családot. Rengeteg testvért, szerető nevelőket, törődést és olyan közösséget, ahol mindig volt kihez fordulnunk. Olyan embereket, akik mellett felnőhettünk, akik tanítottak, terelgettek, és akikhez mindig lehetett fordulni. Nekem ez jelenti az otthont. Nem csupán egy helyet, hanem az embereket, akik között felnőttem.
Közel tizenkét évet töltöttem ott. Ez a majdnem tizenkét év meghatározta az egész életemet. Nem mondom, hogy minden nap tökéletes volt, hiszen sehol sem az, de rengeteg olyan jót kaptam, amit soha nem fogok elfelejteni. Olyan útravalót, amiből a mai napig élek.
Amikor kikerültem az otthonból, egy idő után a férjemmel úgy döntöttünk, visszatérünk. Szerettem volna én is adni valamit abból a sok jóból, amit gyerekként kaptam. Ma már nevelőként dolgozom, és a férjemmel együtt igyekszünk ugyanazt a biztonságot, szeretetet és törődést megadni a gyerekeknek, amit egykor mi is megkaptunk. Azt szeretném, hogy egyszer majd ők is úgy tudjanak visszagondolni ezekre az évekre, ahogyan én: hálával és szeretettel.
Van egy emlék, amit különösen őrzök a szívemben: az esküvőm napja. Amikor Isten előtt igent mondtam annak a férfinak, akit teljes szívemből szeretek, Csaba testvér ott állt mellettem, és ő kísért az oltárhoz. Mindig különleges helyet foglalt el a szívemben, ezért rengeteget jelentett, hogy ezen a számomra ilyen fontos napon is mellettem volt.
A mise után nem hagyományos lakodalmat tartottunk, hanem egy különleges gyereknapot szerveztünk az otthonainkban nevelkedő gyerekeknek. A kollégáink is velünk ünnepeltek, a gyerekeknek pedig sok szép programmal készültünk. Ma is könnyes szemmel gondolok vissza arra a napra. Amikor körbenéztem, ott volt körülöttem az a nagy család, ahonnan én is elindultam. Ott volt Csaba testvér, ott volt Dalma néni is, akit ugyan már munkatársként ismertem meg, de aki számomra olyan, mint egy édesanya, ott voltak a kollégák és a sok boldogan játszó gyerek. Abban a pillanatban nehéz volt szavakba önteni, mit éreztem. Csak azt tudtam, hogy mennyire szerencsés vagyok, amiért ennek a családnak a része lehetek. Ennél szebb esküvői emléket nem is kívánhattam volna.
És ez a család azóta sem tűnt el az életemből. Ha tanácsra van szükségem, ha beszélgetni szeretnék valakivel, ha társaságra vágyom, vagy csak jólesne, hogy valaki meghallgasson, mindig van kihez fordulnom. Mindig akad valaki, aki megfogja a kezem, aki mellettem áll. Büszke vagyok arra, hogy ehhez a nagy családhoz tartozom.
Tudom, hogy mindenkinek megvan a maga története, de nekem is szükségem volt arra, hogy elmondjam az enyémet. Mert mindaz, amit ott kaptam, örökre az életem része marad, és nem szeretném szó nélkül hagyni, amikor ennyi bántó dolgot olvasok.
Ha tehetném, levennék valamennyit Csaba testvér válláról ebből a teherből. Rossz érzés látni azokat a bántó, sokszor kegyetlen megjegyzéseket, amelyekkel illetik. Nem tudom megváltoztatni mások véleményét, és nem is ez a célom. Én csak szeretném elmondani, hogy vannak olyan életek is, amelyekre az ő segítsége, szeretete és munkája ilyen mély hatással volt. Az enyém ilyen.
Nem vitatkozni szeretnék, és nem bárkit meggyőzni. Csak szerettem volna megszólalni, mert úgy érzem, tartozom ennyivel annak az embernek és annak a közösségnek, amelynek olyan sokat köszönhetek.
Én a mai napig hálás szívvel gondolok vissza a gyermekéveimre. Hálás vagyok a testvéreimért, a nevelőimért, a kollégáimért, a nagy családomért, és minden apró és nagy dologért, amit ott kaptam.
És imádkozom azért, hogy azok szívében is legyen béke, akik most haraggal és fájdalommal írnak. Mert én hiszem, hogy a szeretetnek és az egymás meghallgatásának most is helye van.
Ez az én történetem. Az én életem. Az én emlékeim. A világ bármit is mondhat, azt a sok jót, amit ott kaptam, senki nem veheti el tőlem.
Tímea