Vannak olyan (csodás?) események, amelyek új utat nyitnak a jövő felé
az egy közösségben élő emberek életében. Az eseményeknek története van,
a történetek mögött emberek állnak, nevesek és névtelenek, akik teszik
a mindennapi dolgukat és eszükbe sem jut, hogy tetteik nyomán
csodálatos dolgok születnek.
A csodákról azt gondolnánk, hogy
titokzatos erők működtetik őket, valamiféle embertől elszakadt külső
forrás, holott a titkok nyitja legtöbbször egyszerű és nagyonis földi.
Csodák mindig ott születnek, ahol a közös akarat, az összefogás és a
tettek ötvöződnek a hittel és elhivatottsággal.
Máréfalván, a székely kapuiról híres községben jeles napra virradtak az
emberek szombaton: iskolát szenteltek a régi kántori lak udvarán.
Az Összefogás Háza nevet viselő épület története egyszerű: két
esztendeje a kántori lak és az egyházi iskola visszakerült az egyház
tulajdonába, ezt kapta meg használatbavételi szerződéssel a P. Böjte
Csaba ferences rendi szerzetes által 2002-ben alapított Dévai Szent
Ferenc Alapítvány. Álmodtak egy „merészet és nagyot": az udvaron álló
romos csűrből iskolaházat alakítottak ki. A terv megvalósításához
rengeteg segítséget kaptak: a polgármesteri hivatal, a máréfalvi Nyírő
József iskola vezetősége és tanári kara, helyi vállalkozók, és a
falubeliek anyagi – és nem csak! – hozzájárulása eredményeként ma
rendezett udvar és egy korszerű, központi fűtéses épület ad otthont
délutánonként több mint 40 hátrányos helyzetű gyermeknek.
Szemerkélő esőben érkeztünk a 18. században épült templomhoz, ahol tíz
órától P. Böjte Csaba ferences szerzetes és Egyed Gábor plébános
hálaadó tanévzáró misét celebráltak. A mise végét jelentő áldozást nem
vártuk meg, elindultunk a tanodához. A kultúrház előtt kocsik sokasága
parkolt, sokan érkeztek a nagy eseményre. Megkerültük a „kultúrt" és a
kis utcában rátaláltunk a felszentelésre váró, ünnepi díszbe öltözött
épületre. A vadonatúj, faragott kis székely kapun margarétacsokor, a
kövezett udvaron kőlapokból kirakott járda mentén a nebulók által
elültetett virágok díszelegtek. A takaros egyszintes épületen messziről
olvasható: Összefogás Háza. Egy táblán a munkálatokat megörökítő fotók
sorakoztak. A tágra nyitott bejárati ajtónál két, ünneplőbe öltözött
várta a templomozásból idesereglőket: Józsa Veronika tanító néni és
Mihálykó János, aki 45 esztendeje a falu egyik kovácsa. Az ő keze
nyomát is őrzi az új iskola.
– Majd jönnek a többiek, azokat kell kérdezni, őket faggassam az iskola
megszületéséről –, de aztán megoldódtak a nyelvek. A tanító néni
elmondta, hogy az udvaron álló régi kántori lak a falu egyik legrégibb
és legszebb bennvalója, a jövőbeli sorsáról „egyelőre nem beszélhetek,
de tervek vannak" – mosolygott titokzatosan. Elmesélte, hogy ő a régi
épületben tanít, de ismeri az összes gyermeket, aki az Összefogás
Házában tanul. Jól ismeri a helybéli cigánygyermekeket, maga is
tanított cigány osztályban. Visszajárnak hozzá ma is, hozzák a
gyermekeiket is – kell-e ennél nagyobb elégtétel a munkája után?
– Van egy régi mondás. Ha bemész egy faluba, nézd meg, hogy milyen a
templom és az iskola, és mindent megtudsz az ottani emberekről –
mondta, s a kovács kiegészítette szavait:
– Ha látta vóna, hogy nézett ki ez az épület ezelőtt. . . ma a falu
dísze lett – Na jőnek is – intett a kapu felé, ahol feltűnt Csaba
testvér alakja s az őt követő ünneplők népes csoportja.
Miután mindenki elhelyezkedett, székely harisnyás, lajbis legényke állt
a mikrofonhoz: „Mindig arra a harmadikra hallgass, mert az a szeretet
„– szavalta lelkesen. Aztán minden szem Böjte atyára szegeződött: ő
elevenítette fel az elmúlt két év történéseit. Beszélt az indulásról, a
nehézségekről, a közös munka örömeiről és megköszönte azt a segítséget
– anyagit és anyagiakban nem mérhetőt –, amit a helyi közösség nyújtott
az elmúlt esztendőkben.
Beregszászi Olga, újvidéki művésznő vidám gyermekdalának hangjai
betöltötték az udvart, majd Csaba testvér átadta a Szent Ferenc
Alapítvány jelképes „A gyermekek barátja" díjait.
– Tudom, hogy ez a díj nem sokat ér, de azt is hiszem, hogy amikor a
mennyországba valaki elér és megkérdik tőle, mit hoztál magaddal, akkor
ha azt válaszolja, hogy ezt a gyermekek adták, mert barátjuk voltam,
nem megy üres kézzel. Tudom, hogy ezt a lapot lehet ott lebegtetni –
szólt félig komoly, félig tréfás hangon.
Sorolta a neveket, akiket már a templomban is megemlített: Olasz Kató
és Pálfi Ildikó nevelők, Sinkó Ottó üzletember, Dávid Lajos, Máréfalva
polgármestere, Dávid Balázs, az alapítvány helyi önkéntese és Egyed
Gábor plébános vették át a megérdemelt kitüntetést.
Az áldás és a házszentelés következett.
Az ünnepség játékos fordulatot is vett, amikor Dávid Balázs „szaván
fogva" Csaba testvért, akinek egyik kedvenc mondása, hogy „nemcsak
futballozni kell, hanem gólt is kell rúgni", arra kérte az atyát, hogy
– futballpálya híján – dobjon egy kosarat az udvaron levő
kosárlabdahálóba. A jelenlevők drukkolása közepette erre sort is
kerítettek. A kosarat Csaba testvéren kívül többen is célba vették
sikertelenül, végül egy gyerek labdája talált bele.
Az ünnepség után megnézhettük a házat: a 140 négyzetméteres épületben
tanulószoba, teakonyha és két kicsempézett fürdőszoba teszi kényelmessé
a gyermekek délutánjait.
Böjte atya szívesen válaszolt kérdéseinkre. Elmondta, hogy ez a ház az
összefogás szép példája. A világi és egyházi intézmények ki kell
nyújtsák egymás felé a kezüket, mert csak így lehet megoldani a
társadalmi gondokat, problémákat. A Dévai Szent Ferenc Alapítvány
Erdélyben már 42 otthont működtet, több mint 1500 gyermeket
foglalkoztat. A máréfalvi iskola koordinációs központ is, céljuk, hogy
a környező falvakban élő hátrányos helyzetű gyermekeken, családokon is
segítsenek.
Amikor arról kérdeztem, hogy van-e vakáció az iskolaházban, Márton Áron
püspököt idézte, aki azt mondta, hogy a nevelés egy olyan fa, amelynek
az oktatás csak az egyik ága. A közös játék, a kirándulások, akár egy
nyúlpaprikás elkészítése közösen – mind olyan dolgok, amiket a
gyermeknek meg kell tanulnia. Az iskolaidőben tanintézményként működő
iskolaház nyáron vakációs klubként működik. Arról is beszélt, hogy ez
az otthon reményeik szerint itthonmaradásra is készteti a falun élő
gyermekeket. Kértem, hogy fogalmazza meg a naphoz fűződő fő gondolatát.
– A feladat! A feladat teljesítése, erről beszéltem a szentmisén is.
Mindannyian, kicsik és nagyok kapunk feladatot, amit meg kell oldanunk.
Én úgy érzem, hogy az én feladatom az, hogy bátorítsam, bíztassam az
embereket, hogy szedjük össze a gyermekeket, ne hagyjunk senkit
elveszni. Örömmel vállaltam és örömömet lelem ebben. Arra tudnám
bíztatni az újság olvasóit, hogy tegyük a magunk feladatát, oldjuk meg
a dolgunkat, ha jól, ha rosszul, de végezzük saját munkánkat.
Dávid Balázs tekintetéből nem nehéz kiolvasni a jól végzett munka után érzett örömet.
– Mi az, amit Böjte atyától tanult a közös munka során? – kérdeztük.
– Jót tenni jó – ez áll a meghívón is. Adni és kapni. Én ebbe a munkába
sokat adtam, de annál többet kaptam viszonzásképpen, elsősorban
lelkileg. Bizalmat kaptam és arra törekedtem, hogy erre méltó legyek.
Úgy érzem, hogy ma mindannyian elégedettek lehetünk.
A két nevelőnek, Olasz Katónak és Pálfi Ildikónak ugyanezt a kérdést tettük fel.
– Szeretni kell a gyermekeket, mert ha nem, elhidegülnek. Szeretetet
adunk és rengeteget kapunk, ezért szép ez a munka – válaszolta Pálfi
Ildikó.
– A szívem tele van hálával – mondta Olasz Kató. – Egyszer azt mondtam
Csaba testvérnek, hogy elfáradtam, túl sok ez a munka. Azt válaszolta:
Kató, mindig többet csinálok, mint amennyit bírok. Én is ezt próbáltam
az elmúlt években. A közösség kialakítása, formálása továbbra is a cél.
Ha csak egy szál virágot tudunk együtt elültetni, akkor már tudom, hogy
nem dolgoztunk hiába.
Csodálatos eseményről, hétköznapi csodákról beszéltem a bevezetőben, s
nem tudom, hogy a máréfalviakat megkérdezve lenne-e valaki, aki azt
mondaná, hogy hétvégén, a faluban csoda történt. Ők tudják a legjobban,
hogy a régi omladozó csűrből nem valami emberfeletti, hanem a
példamutató összefogás és áldozatos munka varázsolt olyan iskolát, ahol
a szeretet otthonra talált.
Lázár Emese, Hargita Népe