„Nekem sem lehet más utam, mint hogy higgyek a szeretet végső győzelmében”

Nyomtatás

b_300_300_16777215_00_images_stories_Csaba_levelek_Csaba_testver_CsabaTestver02.jpgA Kaláka Fesztivál díszvendégeként ültetett fát, mégpedig egy fenyőfát Böjte Csaba szerzetes Egerben, az Érsekkertben, a Múzsák ligetében. Majd a fesztivál névadó együttesének Lackfi János költővel közös, Zsoltárok égen-földön című koncertjén is részt vett a Ciszterci templomban, ahol az ódon épületet megtöltő sokadalom lelkére helyezte gondolatait. A hangverseny után, mielőtt tovább indult volna új feladataira, szakított időt arra is, hogy szót váltsunk.

A bemutatkozás után Csaba testvér engedelmet kért, hogy a hőségre való tekintettel megszabadulhasson „hivatali gúnyájától”, a habitustól, s immár civilben osztotta meg gondolatait olvasóinkkal.
Délután fát ültetett, mégpedig fenyőfát. Miért éppen azt?
– A Hargita tövéből, Csíkszeredáról jöttem, s hozzánk a fenyő áll a legközelebb. Ráadásul ez egy szép fehér fenyő. Felénk ilyet visznek haza karácsonykor feldíszíteni. Gondolom, egy ilyen fa jót fog tenni ennek a parknak a sarkában. Nagyra nő, s nem fog árnyékot vetni a többi fára.
És jelképesen miért fontos a faültetés?
– A múltkor mondtam viccesen, hogy csináltatok egy zöld habitust magamnak, mert úgy gondolom, nagyon ránehezedünk a szülőföldünkre. Mindenkit csak biztatni, bátorítani tudok arra, hogy ne csak „anblokk”, vagy plátói szeretettel szeresse a Földet, hanem azt a négyzetmétert a háza előtt, azt szeresse nagyon. Ültesse teli virággal, s tegye széppé! Adja az Isten, hogy mindannyiunkban ilyen „zöld” érzelmek legyenek!
Ha már a zöld érzületnél tartunk, sokan kongatják a vészharangot, ön mégis optimistán beszélt az imént a templomban, a jövőnket illetően.
– A mi urunkat, Jézus Krisztust próbáljuk követni, és maga az a tény, hogy karácsony estéjén el mert jönni közénk, az azt jelenti, hogy bízik bennünk. Nem az a fontos, hogy mi, akik egy marék porból születtünk, mit hiszünk, az a lényeges, hogy Jézus hisz bennünk. Úgy gondolom, máshogy nem is jött volna közénk. Mert döglött lóra én se verek patkót… Ő is elég nagy fiú, ha nem látott volna elég fantáziát az emberiségben, akkor nem született volna az emberek közé. Sőt, később is sok alkalmunk volt arra, hogy kiábrándítsuk magunkból. Kezdtük rögtön karácsony éjszakáján, amikor nem fogadtuk becsülettel. Heródes is megtett mindent, hogy Jézus meggondolja magát, mégsem csomagolt össze, mégsem ment haza sírva, vagy dühösen a Mennyei Atyához, azzal hogy nem erre, nem ilyen fogadtatásra számított… Milyen jó lenne, ha ez a fajta optimista gondolkodás meglenne a szívünkben! Jézus sírva borul le Jeruzsálem falai előtt, s elmondja: hányszor próbáltalak összegyűjteni benneteket, mint kotló a csibéit, de nem akarjátok. De erre nem az a válasz, ha nem megy, akkor ne erőltessük! A következő nap, virágvasárnap megint csak bevonul a városba, megint megpróbálja összegyűjteni az embereket. Nagycsütörtök és nagypéntek után is az első mondata Mária Magdolnához így hangzik: „Menj, szólj a többieknek, találkozunk Galileában/” Folytatjuk ott, ahol abbahagytuk. Jézus nem adja tehát föl, ő az örökös optimista. Ha az ő nyomában járok, nekem sem lehet más utam, mint az, hogy higgyek a szeretet végső győzelmében.
E végső győzelemhez a gyerekek segítenek hozzá bennünket, halandókat?
– Ha megkérdezik, miért bízok, miért vagyok optimista, akkor el szoktam mondani, hogy ilyen az ember természete. A víz természete az, ha kiöntöm, lefelé fog folyni, felfelé biztosan nem. Én is próbáltam rossz lenni, vagy sikerült akaratlanul is ilyen-olyan disznóságot, vagy bugrisságot csinálni, de utána mindig rosszul éreztem magam, szégyelltem tükörbe nézni. Ha meg valami jót sikerült tenni, akkor fény, meleg, öröm volt a szívemben. Így teremtett minket a Jóisten, hogy a fény felé hajlunk, mint a virág. A jóra, szépre vágyik a lelkünk. A gyermekek ártatlanok, tiszták, tiszta lappal jönnek. Nekik az Isten fogékonyságot adott a jóra. Úgy gondolom, kell vigasztalni magunkat is, a gyerekeinket is. A gyerekeink szemében lévő csillogást látva erőt is kell merítenünk arra, hogy van jövő, van remény. Nem farkasfog vetemény, de Isten drága gyermekei, csodái, az Ő országának építői vagyunk.
Azért a gyermekekkel való foglalatosságában érték kudarcok is…
– A sízés attól lesz szép, hogy vannak fekete pályák. A kocsma előtt, a lapos területen csúszkálni nem olyan nagy élmény. Az ember fölmegy a pályára, s tudja, hogy veszélyes, meg többesélyes ez az út, mégis sokkal izgalmasabb. Mindenkit arra biztatok, ne a kispadon ücsörögjön. Menjen ki a pályára, vállaljon feladatokat. Az élet biztosan mindenkit megfaggat, megnézi, mi lakozik benne, de annak örvendjünk, ha a mindennapok kihozzák belőlünk mindazt, ami bennünk szunnyad. Ez helyes önismeretre vezet, s innen lehet csak építkezni, amikor rájövünk arra, mi is lakik az ember fiában.
Persze a gyermekek, főleg a nehéz sorsúak nevelése nem lehet problémamentes…
– A mai világban sokan úgy gondolják, mindent meg lehet oldani, meg lehet magyarázni. Az egyik kislányunk, aki árvaházban lakik, bár van neki anyukája, odajött hozzám, s megkérdezte, miért nem hívta őt fel az anyukája az egész hosszú nyári szünet alatt. Erre nagyon nehéz válaszolni. Mit mondjak én neki? Azt mondtam: Milyen borzos vagy! Erre válaszolta, nem is vagyok borzos! Mire jól összekócoltam az üstökét, ölbe kaptam, feldobtam háromszor-négyszer. Kifogtam, s utána mentünk tovább. Nem tudtam megoldani a problémáját, de jókedvvel, derűvel tovább tudtam segíteni. Nem muszáj, nem is lehet mindig minden problémát megoldani. Ezt csak a XXI. század embere hiszi, hogy meg lehet oldani Mohácsot, Trianont, meg lehet oldani, hogy édesapámat a kommunisták agyonverték. Ezek a dolgok azonban megoldhatatlanok, de ez nem jogosít fel engem arra, hogy búbánatosan sarokba vonuljak. Nem mindig kell megoldani a problémát, de mindig tovább kell menni, bizalommal. Mint a kis patak, ami fut le a Hargitáról a völgybe, s nekimegy egy kőnek. Nagyot csobban, de nem áll meg. Nem gondolkodik el, ki volt az a hülye, aki ezt a követ ide rakta, nem kesereg, miért kell, hogy ilyen szerencsétlen legyek, aki előtt akadályok tornyosulnak, nem akar rögtön feljelentést tenni Brüsszelben. Nem ezt csinálja, hanem egyet csobban mellette, felette, alatta, s megy tovább. Végzi a dolgát. Azt gondolom, a férjem, feleségem, szomszédom, munkatársam, más is csinál olyan dolgot, amivel nem értek egyet, ami fáj is. Milyen jó lenne azonban, ha ennek a hegyi pataknak a bölcsessége meglenne bennünk! Kicsit csobbanva, bucskázva tovább mennénk, hisz vár minket a nagy tenger: az életünk célja. Ne akadjunk fel a nehézségeken. Mindenkinek azt ajánlom, Jézus példájára, pozitív gondolkodással, szeretettel álljon neki a feladatainak. Ezen a Földön egyedül Isten végtelen, minden más véges. Tehát a körülöttünk és bennünk lévő gondok, bajok is végesek. Ami pedig véges, annak előbb-utóbb vége lesz. Ne duzzogjunk hát, hanem próbáljunk meg bajaink, gondjaink végére járni!
Böjte Csaba ferences rendi szerzetes
Csaba testvér Kolozsváron született 1959-ben. A ferences rendbe még a Ceaușescu-diktatúra alatt, 1982-ben jelentkezett. A Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítója. Az általa létrehozott gyermekmentő szervezet célja az Erdélyben sanyarú körülmények között, sokszor az éhhalál szélén tengődő gyermekek felkarolása. Jelenleg két és fél ezer nyomorgó gyermekről gondoskodik intézményeiben és további százakról nevelőszülői rendszerben.
Fotó: Ebner Egress Béla / Heves Megyei Hírlap
www.heol.hu