Magyarország és a Partium határán túl, Székelyhíd közepén, csupán rövid sétára a melegvizes fürdőtől, a tetején katolikus templommal egy domb emelkedik. Rajta áll eléggé leromlott, de lakható állapotban a Stubenberg-kastély, Böjte Csaba ferences rendi szerzetes Dévai Szent Ferenc Alapítványának egyik otthona, amit a Gyermek Jézusról neveztek el. Csaba testvér egyik, kislány korában hozzá került árvája a párjára talált és örök hűséget fogadott.

Aznap Csaba testvér egyik, kislány korában hozzá került árvája a párjára talált és örök hűséget fogadott, ezért előbb a templomi szertartáson vettünk részt együtt, majd végig ballagtunk a Szerelem ösvényén. Hosszú és mozgalmas volt a délután, ezért csak estére, egy pohár bor mellett, hátunkat a kastély öreg falának vetve, életünket és gondolatainkat Isten oltalmára bízva ültünk le beszélgetni.  

Csaba testvért Nobel-békedíjra javasolták a gyermekek megmentéséért

– Atya, miként emlékszik vissza a gyermekkorára, milyen volt a szülői ház és annak környezete?

– Amikor édesapám meghalt, a nagyszüleim befogadták édesanyámat, húgomat és engem. Gazdálkodtak, de kuláknak nyilvánították őket és elvették mindenüket. Azonban így visszagondolva a gyermekkoromra, nagyon sok családi ünnepre emlékszem. Nagymamáéknak öt gyerekük volt, mindenütt lettek unokák, rengeteg név- és születésnapot, egyházi és világi ünnepet tartottak meg. Egyébként kemény munka jellemezte az életet a mezőn és az erdőn, a krumpliültetéstől a favágásig akadt minden, de örömmel gondolok vissza mindenre és nem cserélném el senkivel az emlékeimet. Nagyon sok mindent tanultam a nagyapámtól, például azt, hogy miként kell kaszálni, fát hasogatni, a gazdaságban állatokkal foglalkozni.

– Hol zajlott ez az élet?

– Csíkszereda egyik utcájában nőttem fel. Nagyon sok gyerek élt ott. A nap fénypontjának számított, amikor fütyültek a fiúk, és én otthon megkérdeztem: „Ki tetszik engedni?” „Na jó, menj, de vigyázz magadra!”, hangzott általában a válasz. Az ember télen jégkorongozott és síelt, nyáron focizott, és ha a kertben egész nap dolgozni is kellett, este nyolc órakor biciklire lehetett ülni és kimehettünk a strandra, ami nagyon közel esett hozzánk. Valahogyan mindig sikerült bejutni és fürödhettünk, de ott folyt az Olt is, ki kellett próbálni, milyen mély és milyen hosszú. Az erdő és a mező a miénk volt, ezért a szabadidőnkben mindent megcsináltunk, amit kellett, csak engedjenek el gombászni, málnát szedni, szarvasagancsot keresni. Nagyon mozgalmas életet éltem és sok cimborám akadt. Minap két olyan régi barátommal találkoztam, akikkel együtt kezdtük az első osztályt és ennek emlékére elmentünk egyet kirándulni. Számomra nagyon értékesek ezek a régi kapcsolatok.

– Mikor és milyen körülmények között tudatosult a székelysége?

– Eleinte csak a Fürdő utcát éreztem magaménak, hiszen ott laktunk. Emlékszem, amikor el kellett menni a ligatiakhoz, megrozsolni őket. Először nem értettem pontosan, mit jelent az, hogy megrozsolni, és soha nem lett belőle súlyosabb tettlegesség. Ahogyan nőttem, tudatosult bennem, hogy én csíkszeredai vagyok, nem pedig udvarhelyi vagy gyergyói, és ez így sokkal jobb. Aztán a katonaságnál kiderült, hogy székely vagyok és nem román, és nagy hirtelen minden székely a testvérem lett. A teológián kiderült, hogy nem csak Székelyföld létezik, hanem van Partium és Érmellék is, és akkor erdélyi lettem. Ha most meg kellene határoznom a létezésem, azt mondanám, én egy kárpát-medencei magyar vagyok, aki mindenütt otthon érzi magát. Ezt úgy képzelem el, hogy a világban nő a facsemete, mind nagyobb kaspókba ültetik, hogy a gyökerei szabadon növekedhessenek, bejárhassák a teret. Szerencsés ember vagyok, mert a Kárpát-medencében nem nagyon akad olyan város vagy falu, ahol ne lennének ismerőseim, egykori gyerekeink, kollégáink, támogatóink, ahol ne miséztem vagy prédikáltam volna. Egyszer szegény édesanyám mondta, hogy „Fiam, ha te ennyire szeretsz utazni, akkor miért nem lettél kalauz?”   

– Úgy vélem, ez talán teher is, hiszen bármerre jár, nem csak a Kárpát-medencében, hanem akár Amerikában, mindenhol nyilvánvaló szeretettel fogadják. Miként érzi, meddig bírja türelemmel ezt a fokozott figyelmet?  

–  Emlékszem rá, már amikor a teológiát végeztem, tudatosítottam magamban, ami a Szentírásban is benne van. Ha egy gyermekkel, vagy akár önnel találkozom, igazából Isten mindannyiunkban benne van, jelen van. Amikor a munkám elején küzdöttem a hatóságokkal, gyakran megtörtént, hogy ha bementem egy ajtón, arra gondoltam, aki ott van mögötte, azért az emberért Jézus Krisztus meghalt a kereszten. Amikor egy szegény, taknyos kis elcsúszott gyereket láttam, ugyanúgy azt gondoltam, hogy Jézus meghalt érte a kereszten. Ha valaki ezt tudatosítja magában, rájön, hogy mindenki az embertársa. Nekünk, ferenceseknek Szent Ferenc azt mondta, a nagyvilág a te kolostorod, és minden ember, akivel találkozol, a testvéred. Ez tiszteletet jelent a másik ember iránt. Igazából én mindig ajándéknak láttam ezt, de a nagy emberekhez nem kötődtem. Nagyapám mindig azt mondta: „Fiam, nagy kutyában nagy bolhák vannak, ne dörgölőzz hozzájuk!”. A politikusokhoz, a gazdag emberekhez valahogy soha nem éreztem hivatást, de az egyszerűek, a szegények, az elesettek, a gyerekek között mindig jól éreztem magam. Az embernek oda kell mennie, ahol szükség van rá, márpedig a szegényeknek, a nélkülözőknek egy jó szóra, egy jó székely bácsis viccre mindig szükségük van.

„A székely és a fia az érett gyümölcsöket szedik össze a kertben. A fiú megkérdezi:

– Mi lesz ebből a sok gyümölcsből, édesapám?

– Hát, ha anyád meggyógyul lekvár, ha nem, akkor pálinka.”

– Nemrégiben sokan szurkoltunk azért, hogy atya megkapja a Nobel békedíjat. Ha belegondolok, kik kapták már azt meg, nem tudom, hogy az effajta világi elismerés mennyire számít…

– Igen, tavaly ketten voltunk a Zelenszkijjel holtversenyben, de aztán se ő, se én nem lettem kitüntetve. Azonban, hogy őszinte legyek, én a Mennyei Atyától szeretnék, de nem díjat kapni, hanem – annak örvendenék, ha meghívna egyszer egy mennyei kávéra.

– Miként tért meg?

– Ötödikes koromban tanultuk a fizikában vagy a matematikában az axiómákat, hogy vannak bizonyos dolgok, amiket nem lehet bebizonyítani, de azért elfogadják igaznak. Például azt, hogy egy meg egy, az kettő. Gondoltam, hogy én is meghatározom a magam életének az axiómáit, olyanokat, amiket nem biztos, hogy ötödikes fejjel be tudok bizonyítani magamnak. Ezért felírtam a füzetembe – erre emlékszem, hogy nagy betűkkel –, aztán a falra is, hogy: „Az élet szép, az élet jó, élni érdemes!” Engem az utamon ez a pozitív gondolkodás határozott meg végig, és szerintem ez vezetett el a Jóistenhez. Aztán úgy hetedikes, nyolcadikos lehettem, amikor tanultunk már egy kis filozófiát. Elgondolkodtam: igazából mindennek oka van. Egy zsiráfnak nem azért lett hosszú a nyaka, hogy ne lógjon a feje, hanem azért, hogy a magasabb ágakról is le tudja szedni a leveleket. A vízilónak azért lett hatalmas teste, hogy bele tudjon menni a folyóba, ahol van jó hínár, ahol meg van terítve az asztala. Az oroszlánnak azért lett körme és foga, hogy az antilopot porhanyósíthassa. Mindennek célja van ezen a Földön. Az embernek a gondolkodás lett a nyaka és a hatalmas körme, a tudása emelte fel. Ahogy nem tudok elképzelni egy zsiráfnál ötödik lábat azért, hogy legyen, amelyik a másik négyet elbotlasztja, ugyanúgy nem tudom elképzelni, hogy Isten olyan gondolatokat vezessen a fejembe, amelyek engem megakasztanak, elbotlasztanak. Azok a gondolatok, világnézetek szépek, igazak és elfogadhatók, amelyek előre visznek. Amelyek kibontakoztatnak, építenek, erőt adnak. Ezért mindaz, ami lehúz, megoszt és összetör, az olyan, mint a zsiráf ötödik lába. Ezeket a csökevényeket megpróbálom kiirtani az életemből. Így jutottam el addig, hogy van egy Mennyei Atyám, aki engem végtelenül szeret. Létezik egy gyönyörű álom, amit Isten meg akar valósítani, és ezért egyszem fiát is feláldozta értem. A kereszténység nekem szárnyakat és erőt adott, hiszen a gondviselő Mennyei Atyában bízva akár több száz vagy ezer gyermeket is befogadhatok. Mert a Jóistennek fáj az, ha rossz történik a gyerekekkel, és ha én jó pásztor vagyok, meghallom, ha füttyent nekem és végzem a magam dolgát. Merem állítani, hogy a társadalmakban nem politikai, nem is gazdasági vagy demográfiai, hanem inkább hitkrízis van. Ha a hitünket helyretettük volna, akkor a választásoktól kezdve a gazdasági kérdésekig minden sokkal jobban sikerül. De nem ez történt.

– Mi lehetett az Úr szándéka azzal, ami végbement április 12-én? Nem voltunk méltók egy keresztényibb, egy családszeretőbb, egy hagyománytisztelőbb világhoz?

– Múltkor egy paptársammal beszélgettünk erről. Egy latin mondás szerint „Vox populi, vox Dei”, azaz „A nép hangja Isten hangja.” De legyünk teljesen őszinték. Amikor Mózes felment a hegyre imádkozni, vox populi, a nép úgy döntött, hogy mindenki a fülbevalóját, a karperecét odaadta, és csináltak maguknak egy szépséges aranyborjút. Minden népnek van bálványa, miért ne lenne éppen nekik? A nép akarata nem Isten akarata volt, Mózes legalábbis úgy élte meg. Pilátus egy nagy választási kampányban elmondta a véleményét Jézusról és Barabásról, és a nép szavazott: nem hiszem, hogy az eredmény Isten akarata lett volna. De gondoljunk a francia, vagy az 1917-es orosz októberi forradalomra, ahová megérkezett egy vagon bolsevik agitátor Leninnel, és egy autónyi pénzzel: ez történelmi tény. És hiába volt a cárnak sokmillió fegyverben lévő katonája, a propagandától nem tudta megvédeni magát és a nép nevében családostól kivégezték őt, aztán még vagy harminc-, negyvenmillió embert, mert a kommunizmus ezzel jár. Én nem minősítem a magyarországi választást, de az egészen biztos, hogy nem lehet leegyszerűsíteni a történteket arra, hogy a nép döntött, és Istennek ez volt az akarata.   

– Lehet abban bízni, hogy megerősödve jövünk ki ebből a helyzetből?

– Nagyon fontos a nyugodt, higgadt tisztánlátás. A Kárpát-medencében – tudjuk jól – avarok éltek. Eltűntek, legalábbis ma már nem nagyon ismerünk olyat, aki magát avarnak vallaná. A történészek azt mondják, benne volt a tragédiájukban a nyugat, a Frank Birodalom keze, de a legnagyobb problémának az bizonyult, hogy megosztották magukat. Olyan belső feszültségek alakultak ki, amelyek szétverték az Avar Birodalmat. Nekünk nem kellene magunkban hordoznunk ezt a belső feszültséget, mert mindenkinek megvan a maga dolga és feladata. A tékozló fiú apukájának két fia volt, az egyik otthon maradt, végezte a teendőit, a másik kérte, megkapta és elköltötte a vagyon felét. Számunkra a tékozló fiú apjának a magatartása a fontos, mert nem veszítette el a fiába vetett bizalmát. Mert a tékozló fiút is tudta szeretni az atyja, sőt, amikor hazajött, szembeszaladt vele, nem csak, hogy szép ruhát és vacsorát adott, hanem ujjára húzott egy szép pecsétgyűrűt. Olyan volt az akkoriban, mint a mai bankkártyán a PIN-kód. Nem omlott szét a család, mert az atyai szeretet tovább vitt mindent. Sajnálhatjuk, hogy nincs szappanopera a tékozló fiú történetével, kedvem lenne hosszan nézni. Tény, hogy jól jöttek ki a helyzetből, mert bár a vagyon fele odalett, a család együtt maradt.

Kép: Tihanyi Tamás

www.feol.hu