Éveken át üresen állt Csíksomlyón az egykori iskola épülete. Annak idején Gábor Áron itt vitte fel csiga segítségével a tűzifát az emeletre, Márton Áron kisdiákként itt elégelte meg az idegenben való tanulást, és innen indult hazafelé gyalog. Nagy Imre is itt rajzolgatta első vázlatait, ahelyett, hogy latin declinatiókat magolt volna. Lett is baj belőle.

 

Az ő helyüket aztán olyan gyerekek vették át, akiknek kevés esélyük volt rá, hogy vigyék valamire az életben. Az árvaház nem az önmegvalósítás színhelye volt, sokkal inkább az eleve zsákutcába jutó életeké. Később magas szintű oktatásról szóló reményeket fűztek az épülethez, ám ezekből pénz hiányában semmi sem lett. Most belülről szépen felújítva várja új lakóit a somlyói iskola. Árva, szüleik által elhagyott vagy szegény sorsú, de nem elhagyatott gyerekeket. A Szent Ferenc Alapítvány gondoskodásával nevelt gyermekek múltjáról és jövőjéről Böjte Csaba ferences szerzetessel beszélgettünk.

– Az alapítvány munkájának egyik legfontosabb helyszínévé vált a Székelyföld és Hargita megye.

– A Szent Ferenc Alapítvány papír szerint 1993-ban indult, jelenleg 1800 gyereknek adtunk vakációt, ebből több mint ötszázan Hargita megyeiek. Gyergyó-vidékén 10 faluban vannak napközi otthonaink, Gyimesbükkön bentlakó otthonunk, Hidegségen napközis csoportunk van, Tusnádon bentlakó otthonuk, és most indul a csatószegi, bükszádi napközis csoport. Udvarhely környékén is van 8-10 napközink, többek között Máréfalván, Oroszhegyen, Szentkirályon, Zetelakán, Szentkeresztbányán.

– Mi a gyermekmentő tevékenység alapgondolata?

– Ha valaki fizikailag sérül, eltöri a lábát, akkor nem kacagjuk ki, nem ítéljük el, hanem orvosi beavatkozással gyógyítjuk. Vannak emberek, akik szociális téren is megcsúsznak, elesnek. Jézus Krisztus nem arra biztat minket, hogy elítéljük, hanem hogy segítsük, bátorítsuk, talpra állítsuk őket. Mert igenis lehetséges ezen a rétegen is segíteni. 18 év alatt sok mindent megtapasztaltam. Hozzánk került például egy olyan részeges pásztornak a gyereke, aki addig ivott, amíg belehalt. Ma ez a fiatal közgazdászi diplomával a hóna alatt éli az erdélyi magyar értelmiség életét. Minél kisebb korukban kell melléjük állnunk, átvegyük a szülőktől azokat a funkciókat, amelyeket nem tudnak ellátni.

– A segítség egyik formája a napközis foglalkozás. Hogyan valósul ez meg?

– Ezek a napközik nagyon eredményesek. A tanárok, iskolaigazgatók mondták, hogy van, ahol a gyerekek 2-3 jeggyel is javították az általánosukat. Itt nemcsak tanulnak, hanem szabadidős programot is szerveznek, tehát amolyan diákklub-szerepet is vállal. Vakációban, hétvégeken is működik, különböző programokat szerveznek, együtt szilvesztereznek a gyerekek, szüreti bálokat, más ünnepségeket szerveznek, együtt kirándulnak a nevelőjükkel. De végzik a hétköznapi munkákat is. Máréfalván például négy éve működik a napközi otthonunk, és egyik alkalommal megdicsértem, milyen finom palacsintát sütött a nevelőnő. Mint kiderült, a gyerekek sütötték.

– Hány férőhelyes lesz, hogyan működik majd a somlyói kollégium? És kik lesznek a lakói?

– A gyerekeket a nyolc osztály elvégzése után sem hagyhatjuk magukra. Ezért Somlyón létrehoztunk egy olyan kollégiumot, ahová bejöhetnek az egyszerű szülők gyermekei, és innen kijárhatnak a környékbeli magyar gimnáziumokba, szakközépiskolákba, szakiskolákba. Legtöbben leérettségiznek, és szeretnének főiskolán, egyetemen továbbtanulni. Itt, Somlyón lenne lehetőség, hogy éljenek a továbbtanulási lehetőséggel.

80 gyerek fér el a bentlakásban, de ha kettő-hárommal több van, az sem gond. Azt szeretnénk, hogy most beinduljon az intézmény, és pár év múlva már teljes kapacitással működjön. Tusnádfürdői otthonunkban nyolcan végezték a nyolcadik osztályt, különféle szakokra iratkoztak be csíkszeredai iskolákba, Gyimesbükkről hárman jönnek, de Déváról, a tízosztályos szakiskolából is jönnek tizenegyedik osztályba a faipari szakközépiskolába.

– Kik dolgoznak a gyerekekkel?

– A ház vezetője, Balázs Zsóka székelyföldi lány, aki 10 éve jött Dévára a Szent Ferenc Alapítványhoz dolgozni. Egy szociális fiúcsaládot vezetett nálunk, közben elvégezte az egyetemet. Egy állami intézet és köztünk az a különbség, hogy nem nyolc órában járnak be az emberek dolgozni, hanem bent laknak a gyerekekkel. Tíz hónap munka után kapnak két hónap szabadságot. Mi ugyanis összeköltöztünk a gyerekekkel: édesanyám velem sem nyolcórás munkakörben dolgozott. Volna még egy lánynevelői és két szakácsnői állás a házban. A Szent Ferenc Alapítvány azért is tud működni, mert nem nagy apparátussal dolgozunk. Déván is 8-10 gyerek van egy szociális családban egy anyára rábízva. Ha annyi pénzem lenne, mint Krőzusnak, akkor sem alkalmaznék egy-két gyerekre egy felnőttet. A gyereket, ha maximálisan kiszolgálják, sok társadalmi funkció nem alakul ki benne. Így a nagyobbaknak kell a kisebbekre vigyázni, ebédnél a terítéstől a mosogatásig mindenkinek meg kell legyen a szerepe.

– Hogyan kerülnek az otthonokba a gyerekek?

– Mi csak azt fogadjuk be, aki kéri: a szülő is, a gyerek is kell kérje, hogy megosszuk vele azt a tányér levest, amit mi is eszünk. A gyerekek pedig érzik, hogy ez lehetőség. Az állami intézmények mellett amolyan könnyűlovasság vagyunk. Nekik nincs alternatívájuk, ha odavisznek egy gyereket, arról mindenáron gondoskodniuk kell. Mi műkedvelők vagyunk, jó szóval, szeretettel nevelünk, azért csináljuk, mert szeretjük. Szabadabban nevelünk, nálunk nincsenek kapusok, beléptető rendszer, rácsok az ablakon, hanem úgy próbálunk élni, mint egy családban. Anyukám sem zár alatt nevelt fel, magamtól mentem haza az iskolából. A 18 év munka alatt nem volt olyan, hogy valaki megszökjön tőlünk. Volt, aki abbahagyta tanulmányait, de hogy az iskolából ne jöjjön haza, olyanra nem emlékszem. Én mindig nagy fákat szeretnék ültetni, én magam is szeretnék egy nagy fa lenni, amire az ég madarai rászállnak, megpihennek, erőt gyűjtenek, fészket is rakhatnak rajta. De nem szeretnék ketrec, kalitka lenni, erővel nevelni. A vallásos nevelés nálunk nem erőszak, és én soha nem mondtam senkinek, hogy muszáj misére menni. De mindig mindenki jött. És azt hiszem, soha senki nem jött ki a szentmiséről rossz szájízzel, hanem kacagva és vidáman.

– Mi történik azokkal a fiatalokkal, akik érettségi után nem tanulnak tovább? Hát azokkal, akik egyetemet végeznek?

– A 90-es évek elején, amikor elindultunk, elbeszélgettem a dévai magyar vállalkozókkal, akik elmondták, hogy Dél-Erdélyben szerény, becsületes, szolgálatkész munkatársakat keresnek. Most mindenki azt mondja, nincs munkahely, ám nagyon sok vállalkozó keres munkatársat. Én olyan fiatalokat szeretnék nevelni, akik nem félnek a munkától. A gyerekeknek is elmondtam, hogy egy évig fent a Hargitán voltam bányász. Az nagyon jót tett nekem, utána olyan lelkiismeretesen tudtam tanulni, komolyan venni a felkészülést az egyetemre, hogy csuda! És úgy gondolom, nekik sem árt meg, ha dolgoznak. Eddig minden gyerekünknek került munkahely. Idén ha tízszer ennyien érettségiztek volna nálunk, őket is mind elvitték volna. Déván van olyan cég, amelyik a téli, tavaszi vakációban, hétvégeken is munkára hívja őket, legtöbb gyerekünk már 16-17 éves korban kezd dolgozni. Ez fontos, ezért el is engedem őket alkalmi munkákra megbízható emberekhez.

– Csíksomlyón kulturált körülményeket tudnak biztosítani a gyerekeknek. A régi 40–50, sőt 80 férőhelyes hálótermek helyett előszobás, fürdőszobás, háromágyas kis szobákat alakítottak ki.

– Mindig azt mondtam, hogy a legszegényebb embernek sem adnék olyan ételt, amit én nem ennék meg. A gyerekeket sem engedném olyan lakásban lakni, ahol magam nem élnék. A legegyszerűbb embernek is vannak igényei. Ha egy koldus kislány bejön hozzánk, és mi megfürdetjük, a haját rendbe tesszük és ráadunk egy szép ruhát, ugyanúgy oda tud állni a tükör elé, és gyönyörködni magában, mint a leggazdagabb ember gyereke. El kell kerülni a megalázó helyzeteket. Többször elmondtam, hogy az iskolában a szociális kérdés nem etnikai kérdés, hanem egyszerűen bűzkérdés. Amikor az egyszerű pásztor- vagy romagyerek bemegy az iskolába, ha mocskos, büdös, füstös, a többi gyerek nem akar mellé ülni, kinézik, kikacagják, a gyereknek pedig ez kudarcélmény. Én sem megyek oda, ahol kudarc ér, érthető, ha az a gyerek elkezd lógni, csavarogni. Így egy-két hónap alatt olyan lemaradást gyűjt össze, amely egy életre megpecsételi a sorsát. Ezért nálunk a napközi otthonokban is az egyik első dolog, hogy beültetjük a fürdőkádba a gyereket. Látom, hogy ha a külsejük rendben van, akkor lelkileg is kiegyensúlyozottabbak. Fontos, hogy a szegény emberek gyerekei most, amikor kilóra árulják a ruhát, rendesen öltözködhessenek.

– Mik a legközelebbi tervei?

– Szeptemberben meghívtak Rómába, a Vatikánba, hogy tartsak egy előadást az utcagyerekekről. Idén végeznek azok a fiatalok, akik nálunk kezdték az óvodát. Három ilyen gyereket fogok magammal vinni, akik teljesen árvák, utcáról jöttek, és mind a hárman idén végezték a főiskolát, egyetemet. Tudnak idegen nyelveket is, és arra gondoltam, csendesen hagyom, ők tartsák meg az előadást.

Takács Éva