Valami jót kell tenni... - Magyar Nemzet, 2005. március 19.

Nyomtatás

ImageBöjte Csaba: Sokan szidják ezt a mai világot, hogy mennyi rossz ember van. Én mindig azt szoktam mondani, valami jót kell tenni, mert akkor kiderül, hogy mennyien állnak a jó ügy mellé. Hála Istennek, nagyon sok jó magyar ember van, határon innen és túl is, akiktől segítséget kaptunk és kapunk, így igazából azt mondhatom: amire szükségünk van, Isten kegyelméből megvan.

 

 

 

 

Az igenek örömének üzenete

 Böjte Csaba: “Olyanok vagyunk, mint aki ajándékot kap, de nem meri kibontani, s nem mer örvendeni neki”

Csellengő, kolduló, bűnözők prédájává vált gyermekek légiói – ez volt a rendszerváltozás egyik “mellékterméke” Romániában. A dickensi hangulatú tudósítások bejárták a világsajtót, s néhány éve még gyors véget jósoltak a szkeptikusok Böjte Csaba ferences atya dévai gyermekmentő missziójának, különösen, hogy a gyermekmentés magyarságmentéssel is összekapcsolódott.

Ma már nyolc központban 500 gyermek talált otthonra, s a tervek arról szólnak: egész intézményhálózat épül majd ki. Böjte atya, aki a december ötödiki népszavazás után fájdalmas szavakkal ítélte el az ajtón kopogtató testvérek elutasítására biztató magyarországi kormányt, úgy véli: a “nemre” igennel kell válaszolni, mert a nem a halál, az igen pedig az élet. A ma véget érő háromnapos lelkigyakorlatra az igenek örömének üzenetét hozta el a magyarországi magyaroknak.

A Bosnyák tér nem a legszebb része a fővárosnak, az egymást keresztező főutakon folyamatosan dübörög a forgalom. A zűrzavarban nyugodalmas sziget a háború évei alatt épült impozáns római katolikus plébániatemplom, amelyet Páduai Szent Antal tiszteletére szenteltek fel. Itt működik Budapest egyik legvirágzóbb katolikus közössége. A főváros e szegletében már a századfordulón is élénk hitélet folyt, az egyházközséget zömmel a környékbeli bolgárkertészek alkották. Akkor még csak kis szükségkápolnában folyt a liturgia. A mostani templomban már több százan férnek el, és bizony vasárnaponként mind az öt szentmisén rendszerint telt ház van. A virágzó közösségi élet többek között a Szent István Nemesi Rend Páduai Szent Antal Közössége munkájának is köszönhető, akik a helyi hívőkkel egyetértésben programjaikkal a világ magyarságának összefogását igyekeznek szolgálni.

Nemrég negyedik generációs argentínai magyar fiatalokat láttak vendégül, most pedig a nagyböjti háromnapos lelkigyakorlatra Böjte Csaba ferences atyát hívták meg. Bárány Béla káplán azt mondta: “Azért esett rá a választás, mert a mű, amit elkezdett, óriási: Csaba atya életmentő, gyermekmentő – így aztán jövőmentő is, hiszen a gyermek a jövő. Az életünket azért kaptuk, hogy használjuk, és nem azért, hogy »spóroljunk« vele. Csaba atya valóban nem spórol vele, amije van, azt továbbadja, használja Istentől kapott karizmáját. Tud adni. Talán ez az a képesség, aminek visszaszerzésére most a legnagyobb szükség van.”

Talán ezért is váltott ki keserű szavakat Böjte Csabából annak idején a december ötödiki népszavazásban megnyilvánuló lelki fukarság.

Sokszor elmondtam: a magyar fiataloknak igent kellene mondaniuk a szerelemre, a házasságra, a gyermekvállalásra, a vállalkozásra, a barátságra – és igent kellene mondaniuk a határon túli magyarokra is. A “nemek” a halál szövetségesei, míg az “igenek” az élet társai – összegezte a december ötödikében megnyilvánuló lelki tanulságokat Böjte atya.

December ötödike után elgondolkodtam, vajon én a mi erdélyi határainkon túl élő magyarokkal – például a moldvai csángókkal – szemben hogyan viselkedem? Rájöttem arra, hogy én is nagyon sokszor mondtam nemet a kéréseikre, hiszen többször is jelezték, kérték, hogy segéljünk rajtuk. A népszavazás másnapján, december hatodikán és hetedikén kértem a gyerekektől, hogy csináljon mindenki egy-egy csomagot – össze is gyűlt nyolcszáz – én pedig elmentem Moldvába, és a csángó gyerekek közt szétosztottam. Megfogalmazódott a vágyuk, hogy szeretnének egy iskolát.

Bennem december ötödike megérlelte: a “nemre” egy igennel kellene válaszolni, és ez az igen a moldvai csángók kérésére lesz. Így vettünk egy telket, közel 15 hektárosat, ahová egy iskolaközpontot szeretnénk építeni. Május 15-én tesszük le az alapkövet Rekecsinben, az eseményre meghívtuk Mádl Dalma asszonyt és európai parlamenti képviselőket. Részemről ez az iskola lenne a válasz december ötödikére – mondta Böjte Csaba atya, s a csángók magyaroktatásával kapcsolatos eddig tapasztalható román ellenállásról csak annyit jegyzett meg: “Érik, melegedik a világ.”

A szelíd bizakodásra van is ok. Mint elmondta, a Déván alapított gyermekvédelmi misszió nyolc központjában már mintegy 500 gyerek lelt megtartó otthonra. A tanárok és a gyereksereg ezekben a napokban a kétheti húsvéti vakációra készülnek.

Sokan szidják ezt a mai világot, hogy mennyi rossz ember van. Én mindig azt szoktam mondani, valami jót kell tenni, mert akkor kiderül, hogy mennyien állnak a jó ügy mellé. Hála Istennek, nagyon sok jó magyar ember van, határon innen és túl is, akiktől segítséget kaptunk és kapunk, így igazából azt mondhatom: amire szükségünk van, Isten kegyelméből megvan – hangsúlyozta Böjte Csaba, de szavaiból kiderült az is: munka még van bőven.

Romániában százezer állami gondozott gyerek él, akik közül számításaim szerint legalább 8-10 ezer a magyar. Ezek a gyermekek egy román intézetben felnőve természetes, hogy nagyon gyorsan elveszítik a gyökereiket, nemzeti vallási identitásukat. Jó lenne egy olyan intézethálózatot kiépíteni, ahol otthonra találhatnak ezek a lelkükben sérült magyar gyermekek. Számunkra nem is eddigi intézményeink fenntartása okoz gondot, hanem a továbbfejlesztés. Mert minden vidéknek meg kellene lennie a maga gyermekvédelmi központjának; a meglévő nyolc központ mellé szeretnénk mielőbb újakat alapítani – mesélt a tervekről. S hogy mennyi erre a reális lehetőség?

Meglepő, de sokszor kínálnak fel nekünk ingatlanokat világiak és egyházak, amelyekben új otthonokat lehet teremteni, persze az átalakítás, felszerelés pénzbe kerül. De hála Istennek, nemcsak adományok jönnek, hanem például segítőkész fiatalok is. Innen Magyarországról a Szent Ferenc alapítványunkon keresztül például tíz olyan munkatárs jött hozzánk, akik magyar állampolgárok, és velünk dolgoznak: pedagógusok, szociális munkások, de még egy ferences pap is eljött hozzánk. 2007-től talán Románia is uniós tag lesz, s akkor a magyar határ nem lesz más, mint egy megyehatár. Hát miért éppen Bécsbe mennének a magyarországiak cukrászdát nyitni? Mikor talán jöhetnének Erdélybe is tanítani…?

Moldvában már el is lehet kezdeni, lenne munka bőven, hiszen a hatvan falu közül alig van egynéhányban tanító vagy tanár, nagyon kevés a magyaroktatás… Az iskola, aminek az alapkövét most rakjuk le, líceum lesz 9-től 12 osztályig. Persze lesz egy évfolyam elsőtől nyolcadikig is, de azt szeretnénk, ha a falvakban is lenne oktatás, hiszen 8-9 ezer csángó gyereket nem lehet összeezsúfolni egy iskolában. Az a szomorú, hogy a moldvai csángó gyermekek közül román nyelven sem igen tanult tovább senki. Beszéltem ott egy tanárral, aki azt mondta, 24 éve tanít, de amióta ott van, egyetlen gyerek sem ment kilencedikbe.

Sokan azt mondják, a huszonnegyedik órában vagyunk. Én meg azt mondom, a munkának az első órájában, percében. Nem az a fontos, ami mögöttünk van, hanem ami előttünk. Ha az ember bekerül egy rendezetlen, mocskos házba, három dolgot tehet: félrefordulhat a sarokba, és elkezdhet sírdogálni, hogy milyen rendetlenség van, vagy esetleg veszi a csomagját, s hamar elmegy. A harmadik megoldás az, hogy nekiöltözik, vesz egy seprűt, szemétlapátot, s elkezd takarítani. Úgy gondolom, hogy Erdélyben, s Moldvában is, de itt Magyarországon is nem sírdogálni kell, s nem elmenni Amerikába vagy Spanyolországba, hanem neki kell állni takarítani. A szemetet összeseperni, elégetni, kidobni. Ugyanaz az Isten most is, ki volt Szent István vagy éppen Mátyás korában, ugyanolyan lendülettel jön a tavasz, virágoznak ki a fák, s ha nekik sikerült otthonosabbá tenni a földet, hiszem, hogy nekünk ugyanúgy sikerülhet – húzta alá Böjte atya, aki a háromnapos nagyböjti lelkigyakorlat témáit is e gondolat köré csoportosította.

Arra kértek, mondjam el, mi teheti az embert boldoggá, mi vezetheti ki az emberiséget abból a depresszióból, amiben van. Az első téma, amiről beszéltem, hogy az embernek nagy szüksége van interperszonális kapcsolatokra, mind az Isten felé, mind a másik ember felé. Aki magába zárkózik, magába omlik, igen rossz társaságba kerül. Szükségünk van egymásra, hogy megfogjuk egymás kezét. Nietzsche azt mondta, az ember számára pokol az embertárs. Én meg azt mondom, Isten és az embertárs számomra a mennyország. Aztán nagyon fontos a tudatos önmérséklet. Szent Ferenc, de maga Jézus Krisztus is példát mutatott ebben.

Jézus egyszerűen élt, visszafogta magát a fölösleges fogyasztástól, és nekünk is ezt kellene tennünk. Ha hagyjuk magunkat befolyásolni, hogy mindig valami hiányérzetünk legyen, hogy a vágyaink állandóan valamit ostromoljanak, biztos, hogy nem leszünk boldogok. Ezt láttam székely népemnél is. Egészen egyszerű körülmények között is lehet boldog az ember. S a harmadik, a legfontosabb dolog, hogy tudjunk örvendeni annak, amink van. A tavasznak, egymásnak. A gyermekek olyan boldogok tudnak lenni kis dolgoktól is. Az élet Isten ajándéka! Isten azt szeretné, ha Isten gyermekeinek szabadságában, jókedvében élnénk. Az lenne a jó, ha ezt mernénk is hinni. Valahogy olyanok vagyunk, mint aki kap egy ajándékot, de nem meri kibontani, s nem mer örvendeni neki. Szorongunk, félünk. Pedig Isten adta ezt a szép életet, társakat, barátokat mellénk. Miért ne fognánk meg egymás kezét, miért ne örvendenénk?

Böjte Csaba több száz gyermek fogadott “édesapja”. Csíkszeredán volt gyermek, a csíksomlyói Szűz Mária és a ferencesek kisugárzásában cseperedett fel. Mint mondta, nem volt mintagyerek közel sem, egy jó hokimeccsért bizony elbliccelte ő is az iskolát. De hiába volt kommunizmus, azért voltak jó könyvek a könyvtárban, lehetett kirándulni, strandolni, síelni – boldog gyerekkor volt. Aztán mikor nagyobb lett, kezdte észrevenni, mennyi sötétség, gonoszság, butaság van a világban. S arra jutott, talán akkor tud a legtöbbet segíteni embertársain, ha pap lesz.

A Jóisten is “besegített” azzal, hogy lett egy csúnya sárgaságom. Somlyón, a fertőző osztályon feküdtem három hónapig, csak olvastam, gondolkoztam. Aztán még két évig voltam kint a világban. Elmentem egy évre a Hargitára bányásznak, de akkor már tudtam, hogy Istennek szentelem magam. Csak még nem volt elég bátorságom. A bányászok között nagyon fontos tapasztalatom volt, hogy ezek a durva, egyszerű emberek, akik tudtak káromkodni, veszekedni, mégis hogyan tudtak összefogni, ha baj volt. Megrázott, amikor láttam, mennyire számíthatok ezekre a durva emberekre, hogy mennyi érzés és mennyi mélység van a felszín mögött. A mai napig is így vagyok, ha bárkivel találkozom. Nem azt nézem, amit látok, hanem a mögötte lévő emberi “anyagot” – és hiszem azt is: mindannyiunkat ugyanabból teremtett Isten. Nincs külön “vödör” okosnak, magyarnak, cigánynak, románnak…

 Szarka Ágota, Magyar Nemzet  –  Látó-Tér  (2005. március 19,  szombat)