"Belekezdtem a mélyenszántó prédikációba, idéztem Platónt és Kantot, büszkén boldogan mondtam a magamét. Ők egy ideig néztek, aztán elővették a rózsafüzérüket, s hagyták, hogy én kiéljem a papi ösztöneimet. A bácsi, harangozó volt, a templom gondnoka, ő hivatalból volt ott, hátra hajtotta a fejét, s horkolni kezdett. A nagy üres templom visszhangzott. Valahogy a végére értem a világmegváltó gondolataimnak, aztán a szentmise is véget ért, mindenki elment, én bementem a sekrestyébe és szinte sírva fakadtam. Lám én vállaltam hat év teológiát, cölibátust, mindent, és az volt az érzésem, hogy nagyon rossz vásárt csináltam. Sajnáltam magamat. Akkor úgy éreztem, hogy Jézus odaül mellém, és azt mondja: látod, én meghaltam ezekért a kereszten. Arra gondoltam magamban, hogy az is elég rossz vásár volt. Elszégyelltem magam. Akkor értettem meg, hogy igen, ezekért az emberekért Jézus Krisztus meghalt a kereszten. Én tépem a számat, és fontoskodok, de Jézus sokkal nagyobb árat fizetett, mint én, tehát itt ő a jó pásztor, és én a pulikutya. Ez a felismerés hihetetlen nagy nyugalmat adott, s ad a mai napig."

Csaba t.