A karácsony a legnép- szerűbb családi ünnepünk. Ilyenkor hazatérnek még azok is, akik idegenbe kényszerültek. Örvendünk a karácsonyfának, örvendünk az ajándékoknak, örvendünk egymásnak. A kereskedelem utcai hirdetéseivel és csillogó lámpafényeivel már hetekkel előbb megfontolatlan költekezésre csalogatja az embereket.
A Csendes éj romantikája mögött azonban sokkal mélyebb az üdvtörténeti valóság, s ugyanakkor megrázóan reális: az emberré lett Isten gyermekként jött közénk, barlangban született. „A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek.” (Jn 1,11–12) És ezek vagyunk mi, keresztények.
Térdeljünk hát le a betlehemi kisded jászla előtt hódolatunk jeléül. Ott találjuk a boldogságos Szűz Máriát, akit haldokló fia, az Úr Jézus a kereszten majd reánk hagy mint anyánkat. Ott találjuk Szent Józsefet, a pásztorokat, majd később megérkeznek a napkeleti bölcsek is… Most azonban – főegyházmegyénk alapítása ezredik évfordulójának ünnepi évében, a millenniumunkban – figyeljünk fel a szintén jászol előtt térdelő nagyjainkra, és tanuljunk tőlük!
Szent István királyunk 1009-ben alapította az erdélyi püspökséget Gyulafehérvár székhellyel. Országát sziklára helyezte, a pápának kínálta fel hűbérül, és így bölcsen biztosította függetlenségét a két római birodalom között. Meg is kapta a szent koronát és az egyházszervezői – „apostoli” – királyi megbízatást.
Péter a szikla. A sziklára épített házon, az egyházon a pokol kapui sem vesznek erőt (vö. Mt 16,18). A haldokló király koronáját és népét a boldogságos Szűzanyának ajánlja fel. Így lett ő nagyasszonyunk, mi pedig Mária országa.
Szent István megtanít minket arra, hogy életünket mi is csak erre a sziklára, az egyházra alapozhatjuk, ha azt akarjuk, hogy az idők viharában, „a halálkultúrában” (II. János Pál pápa) élő világunkban fennmaradjunk és családjainknak, népünknek jövőt biztosítsunk az üdvösség útján. Ezen az úton kísér minket édesanyánk, a csíksomlyói Mária.
Ott térdel Pongrácz Szent István jezsuita, kassai vértanú (1582–1619) is a jászol előtt. Ő Szent István királyunk után fél évezreddel Erdély szülöttje, egyetlen kanonizált szentje. Földünkből, egyházmegyénkből nőtt ki, hiszen Alvincen született, Kolozsváron tanult a jezsuitáknál és így ismerte fel hivatását, hogy a lelkek üdvén dolgozzék. Harmadmagával halálra kínozták, mert nem akarta katolikus hitét megtagadni. Erdély szentje megtanít minket arra, hogy tanúságot tegyünk hitünkről, elsősorban buzgó, keresztény élettel, de ha kell, vértanúság árán is.
Nap nap után tapasztaljuk, hogy ha földünkön még nem is öltek meg elkötelezett katolikus hívőt, de hitéért sok embernek hátrányt kell szenvednie, vagy egyszerűen mellőzik, gúny tárgya lesz. A bérmálás szentségében lettünk felnőtt keresztények, és a Szentlélek Úristen éppen ebben segíti a megbérmáltat, hogy hitéről elsősorban a krisztusi szeretet gyakorlásával tanúságot tegyen.
És végül ott látjuk a jászol előtt térdelők között Isten szolgáját, Márton Áron püspököt, a nagy hitvallót (1896–1980), aki millenniumunk utolsó századában – a legnehezebb időkben – hűséggel tett tanúságot hite és népe mellett. A világháború megosztotta egyházmegyéjét. Majd a kommunista börtön és kényszerlakhely korlátozta működését. De Tours-i Szent Mártontól (családnévi „védszentjétől”) vett jelszavát: Non recuso laborem (Nem utasítom el a munkát/a szenvedést) maradéktalanul teljesítette élete utolsó pillanatáig. Ezért nevezte őt Isten szolgája II. János Pál pápa „az Úr becsületes szolgájának” (integerrimus Domini famulus). Szent püspökünk ma is oktat minket: „Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koszorúját” (Jel 2,10). Úgy ragaszkodj egyházadhoz és népedhez, hogy önfeladás nélkül ismerd el mások értékeit is. Az ökumenizmus (egységtörekvés) igazi útja azt jelenti, hogy mindenki megőrzi vallási és nemzeti önazonosságát, tanúságot tesz róla, hogy ezáltal egymást őszintén megismerhessük, az évszázados előítéleteket leépíthessük, és így közösen összefoghassunk kereszténységünk és nemzeti kultúránk védelmében. Márton Áron püspök útján haladva bizakodóan indulhatunk főegyházmegyénk második évezredébe. Azt is mondhatjuk bátran, hogy ő vezetett át minket főegyházmegyénk első évezredéből a második felé, millenniumi jelszavunk alapján: „Krisztussal ezer esztendeig” (Jel 20,4).
Kegyelemteljes karácsonyi ünnepeket és áldott, boldog új esztendőt kívánok tisztelendő testvéreimnek, kedves híveimnek és minden jóakaratú embernek!
Gyulafehérvár, 2008. december 25-én, karácsony, Urunk születése főünnepén
Jakubinyi György
