A Mongol Tudományos Akadémia Régészeti Intézete és az amerikai Smithsonian Intézet közös régészeti expedíciót indított Dundgobi megyében.
A Régészeti kutatások a Góbi térségben projekt célja, hogy megállapítsák az életmódbeli, kulturális és történeti különbségeket a mongol vidéken, ugyanis a helyi hagyományokból tudjuk, hogy az erdős vidék harcias vitézei miatt közismert, míg a Góbiban élők szellemi fölényükkel dicsekednek. A projektet hat évre tervezték, és ez alatt eddig közel 3000 emléket találtak a térségben, a Baga Gazrin Csuluunak nevezett különleges sziklaképződmények között, amely kedvelt telephelye lehetett a régi sztyeppei népeknek. Ezek között van 34 mongol kori sír (13-14. század), 50 hun kori sír és 30 emlékkő.
A régészek ősi vallási kultuszra utaló emlékeket, bronz nyílhegyeket, állatkoponyákat és agyagedényeket is találtak, melyeket valószínűleg egy-egy szertartáson használtak. A környéken az 1980-as években már Erdélyi István régész mongol kollégáival is végzett feltárásokat, de régi sziklarajzokat és rovásfeliratokat már a Mongol Állami Egyetem turkológusa, C. Battulga is azonosított, sőt azóta a mongol kutató ki is adta a rovásemlékek megfejtéseit.
A kutatók fontosnak tartják feltárni, hogy miként változott meg a különböző történeti korokban a Góbi éghajlata, hiszen a számtalan történeti, régészeti és kultikus emlék azt jelzi, hogy nem volt mindig száraz és gyéren lakott vidék. A témával korábban néhány mongol régész - köztük Zagd Batszajhan - is foglalkozott, aki magyarul is megjelent monográfiájában felsorolta azokat a korokat, amikor a Góbi alkalmas volt a megtelepedésre, sőt éppen a hun korban városok, erődök is épültek.
A Góbiban élők egyik kedvenc legendája szerint egyszer régen Kelet-Góbi birkózóbajnoka megöregedett, és nem talált magának utódot, ezért elvitte birkózómezét a közeli szent kőhalomhoz, és feláldozta. Az egyik, közelben élő nemes meghallotta, és megkérdezte a bajnoktól, hogy miért cselekedett így. A bajnok így válaszolt: "A mi vidékünkre nem erős emberek, hanem tudós emberek kellenek." A legenda valóságalapja az, hogy ezen a tájon élő emberek nem harcosok, hanem kereskedők, tudósok és művészek voltak.
A terület a egészen a máig megőrizte kulturális vezető szerepét. A virágzó egyházi kultúra mellett a 19. század első felében a Kelet-Góbi Hamar kolostorában Szaran Höhöö néven megalakult az első állandó, azóta is működő színház, a Ravdzsalin névre hallgató első múzeum, amelyet a vidék híres szülöttje, az irodalmár-egyházfő Dandzan Ravdzsá alapított.
A Góbi peremén az egyedüli harcos nép a tatár törzsszövetség volt, akik ellen a mongolok vérbosszút esküdtek, miután második kánjukat, Ambakajt, a tatárok elfogták és fa szamárra szögezték. A mongolok többször megpróbáltak bosszút állni kánjukért, de ez végül csak Dzsingisz kánnak sikerült, akinek apját szintén tatárok mérgezték meg. A nagykán megsemmisítő vereséget mért a tatárokra, vezetőit kivégeztette, a népet pedig szolgaságba kényszeríttette.
A Góbi területe már évezredek óta fontos kereskedelmi központ lehetett, területén fontos karavánutak, köztük a selyemút vezetett keresztül, melyen a szibériai területre szállították az árukat. A helyiek csak "sárga útnak" emlegették ezt a szakaszt. Az ott élő mongolok bekapcsolódtak a kereskedelembe, sokan híres karavánvezetőkké és kereskedőkké váltak.
Múlt-kor történelmi portál
