Napfelkelte

Székely Gyöngyi, a keresztszülöi programunk szervezöjének szép irását szeretettel küldöm tovább, cs. t.

Münköt úgy tanítottak a szüleink, hogy reggel, amikor felkelünk, kelet felé sirüljünk, keresztet vetünk és ezt az imát mondjuk: Édes Jézusom, segéjj meg a mai szent napra es, őröjz meg minden szerencsétlenségtől. Mű, az egész család így csináljuk és meg es segített a Szűzanya örökké.1
Mondják ismerőseim, hogy napimádó vagyok. Valóban szeretem a napfényt, a meleg sugarakat érezni bőrömön, szeretem a bizsergést, a simogatást, érzem az erőt, mely áthatja testemet, lelkem rezdül és vidámság száll meg. Keresem a napot, ha kirándulok, ha a szabadban lehetek, megállok és hagyom hogy átjárjon az erő, hogy eggyé váljak a Teremtővel. Milyen egyszerű dolgok, mennyire adott dolgok és hányan vannak körülöttem, akik elmennek a lehetőség mellett.
Valóban kis korom óta, mindig vonzott a fényes korong, kerestem a kapcsolatot a felettem lebegő égitestettel és mennyi időnek kellett eltelnie, hogy tudatosuljon bennem, hogy az élet csirája, az élet ereje rejlik benne. A nap nem csak egy égitest, Ő egy teremtényt, de egyben az a teremtmény, aki megadja a lehetőséget nekünk, hogy eggyé váljunk a Teremtővel, hogy megszülessen bennünk a Teremtő.
A Kárpát haza területén a régiségben úgy kezdődött minden nap, hogy köszöntötték a felkelő napot. Milyen gyönyörű kép tárult a szemtanuk elé, ahogy reggel pirkadatkor a tornácon, a kertben, a házban a család térden állva várta a napot és köszönetét az imák szavaiba ágyazta. Istenem, de gyönyörű látvány, milyen rezgések indultak be és haladtak végig földünkön Keletről Nyugatra, felpezsdítve a Kárpáthaza életét.  
Az élményt, a reggeli napköszöntést ismerem, ha kirándulok, hegyekben, vagy akár tengeren járok, ha csak tehetem, nem hagyom ki a napfelkelte megtekintését, átérzését, legalább egy alkalommal.
Az idén Rodosz szigetén, nyaralásunk utolsó napjának reggelére időzítettem a napfelkelte erejének mintegy útravalóul való begyűjtését. Lindosz városka magaslatára mentünk, ahol csak a tenger volt előttünk, így semmilyen kiszögelés, öböl nem takarhatta el a látványt. Vártunk több mint egy órát. Szürke, párás volt az idő, a hullámok álmosan csapkodták a partot, csend honolt a tájon. Néztem az ég alját, nyugodt voltam, kicsit álmos, kicsit bánatos és egyszer csak megjelent a piros kör egyik karéja, pillanatok alatt kúszót fel az égen a korong, aztán megállt és fénycsíkot rajzolt a tengerre. A lelkem megtelt köszönettel, éreztem, hogy a csíkon besétálhatók a palotába, ahol vár rám a megnyugvás, a szeretet.
És, hogy milyen élményt jelent mindez egy erdőben, egészen más. Az erdő csendes, mozdulatlan, amikor elkezd pirkadni az égalja, elkezdődnek a neszek. A fák lombjának legkülső, legszélső ágacskái rezzenek, aztán megmozdulnak az ágak, végül belenyújtózik a fa a csendbe, roppan, reccsen. Egy kis csend és elkezdenek zsörtölődni a madarak, talán a hasuk korgása ébreszti őket, vagy nem akarnak lemaradni az új nap csodájáról. A fűszálakon legördülnek a harmatcseppek, álmosan nyújtóznak, egyenesednek, kifeszítik derekukat. Ismét csönd, aztán egy rúgás, egy rezdülés, a Földanya nyújtózik, ébred és figyelmezteti a hozzá közel lévőket a pillanatra, az előkészületre, várni, fogadni kell a napot. És zendül az erdő, amikor hosszasan végig nyaldossa az első napsugár az ösvényt a fák, a bokrok, a virágok között. Az erdő által „csinált" szél útjára indul, lehet, hogy figyelmeztetni a még alvókat az ébredés édes mámorára. A madárkórus elindítja himnuszát az ég felé, mely keveredik imánkkal. És a bennünk lévő nap cselekvővé válik.  
„Kimenek ajtóm elejibe, feltekintek napkeletre."

Mondják a gyimesiek. És kezdődik az ima:

„Előttem a Jóisten,Három Márja körüllem,

Urangyala utánnam,

Szent kereszt fejem felett,

Szent irgalom szájomba,

Szent kenet kebelembe.

A zárcson s a vércsen,

Piros hajnal hasada,

Égi madár reppene.

Tekintsétek a Máriát,

Hogy sirassa szent fiját.

Ó és Uram, én Teremtőm,

Ki én lelkedből szerettél,

Szent véreddel megfestettél,

Vigy el ingem kerek mennybe,

Kerek mennynek alájt csillag felragyogására.

Ámment."
Archaikus imákkal köszönteni a napot egy különös varázs, talán hasonlót érezni, ha a „napkapun" – székely kapun - fogadjuk a sugarak simogatását. A kapu boltozatán betekintő fénysugarak végig simogatják az őt köszöntőket, megszurkálják a még álmosan térdeplőket, erőt, szeretetet szórnak az emberek nyakába, fejére, lelkébe. Ilyenkor nincs üzenet, csak elkezdődik valami az emberben. Elkezdődik az új nap, az új feladat, a körforgás. Az emberek egymásra is figyelni kezdenek, köszöntik egymást és kezdődik a nap, az új nap.
Istenem, de jó néha lazítani, néha elmenekülni a lakótelep, a bekerített életterek elől és szabadon, szabadban megélni az élet beindulását lelkünkben. Mennyivel kedvesebb, nyugodtabb az ilyen nap. Mennyivel vidámabb a lélek, könnyebb a teher, szebb a feladat.

„Ó én Uram Teremtőm

Aki engem teremtettél,

Szent lelkedvel szerettél,

Fogadj héjzád kerek égnek aláűja,

Lobogó csillagnak felije,

S a tük szent nevetek dicséretére, ámment."

Székely Györgyi