A múlt már nem létezik, csak emlékeinkben őrizzük lenyomatát a néhai eseményekkel kapcsolatos vélekedéseinknek. Az emlékezés ingoványos talaj: szófoszlányok, illatok, képek – legyenek gyötrők vagy kellemesek – jönnek, majd elillannak. A valódi kérdés nem az, hogy mi történt, hanem az, hogy az emlékező mihez kezd a történetével. Böjte Csaba mindenképp építkezik, és nemcsak saját maga számára: testi és lelki menedéket épít gyermekek ezreinek reményből és lehetőségekből, egy jobb életre. Legújabb, Csender Levente tollából származó, decemberben megjelent életrajzi könyve is erről mesél.

Csaba testvérrel és Leventével a csobánkai zarándokházban, az Élet házában találkoztam. A gyönyörű, ódon hangulatú épületben beszélgettünk, amely ma a Dévai Szent Ferenc Alapítványnak ad otthont. Mindketten közvetlen, barátságos emberek, akik örömmel mesélnek a könyv keletkezéséről és az Istennel való kapcsolatukról. A nemrég kiadott kötetben Csaba testvér emlékezései mellett olvashatjuk az író saját benyomásait és a ferences szerzetes gyermekkori barátai, ismerősei, rokonai gondolatait is.

„Kicsit zavarban vagyok az életrajzi könyv írása kapcsán, mert meggyőződésem, hogy jobb az ilyesmit post mortem elrendezni. De a kiadó és Levente is annyira ragaszkodott ahhoz, hogy meséljek az életemről, hogy végül beleegyeztem” – kezdte a ferences szerzetes. Az író ezzel szemben kifejezetten fontosnak tartotta, hogy a könyv még Csaba testvér életében megjelenjen, mert így ő maga mondhatta el, hogyan emlékszik az életére. Csender Levente mindig felnézett Böjte Csabára, izgatottan várta, hogy kideríthesse, ki is ő valójában. 

A könyvből a Kárpát-medence egy olyan meghatározó személyisége rajzolódik ki, aki karizmatikus ember, és akinek jó a közelében lenni. 

„Ha valaki a múltról kérdez, úgy vagyok vele, mint Micimackó. Amikor Malackával bicikliznek az erdőben, és Malacka folyton hátranézeget, a mackó azt mondja neki: »miért hátrafelé nézel? Nem arra megyünk.« Én is igyekszem így élni. A múltat a Jóisten kegyelmébe ajánlom, ezenfelül mindig azon gondolkodom, hogy mit tehetnék a jövőben a gyerekekért” – mondta Böjte atya.

Ha most Jézus ideülne mellém...

A Fényből és sárból című kötetben mégiscsak hátranéz egy kicsit. Vajon melyik volt az a kardinális pont az életében, amely meghatározta, hogyan, mivel tölti az utána következő időt? „Amikor találkozik az ember a Végtelen Istennel, az mindent megváltoztat. Én hiszem, hogy az élő Isten köztünk van, utat mutat és párbeszédet folytat velünk. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy csak egy módon tud velünk kapcsolódni, mint például ahogyan mi most beszélgetünk egy kávé fölött. Istennek számtalan útja és módja van arra, hogy megtalálja a lelkünkhöz vezető utat, már ha mi beengedjük Őt. Isten például megjelenhet a találkozásokban is. A fiát adta értünk, aki meghalt ezért a világért. Ehhez képest én csak megöleltem és befogadtam pár gyermeket az otthonomba. Erről eszembe jut az első misém felszentelt szerzetesként, amikor nagyon felkészültem a prédikációra, még Arisztotelészt is idéztem. És azt vettem észre, hogy a hívek bóbiskolnak a padban. Nagyon el voltam keseredve, és a mise után beültem a sekrestyébe búslakodni. Aztán elképzeltem, ha most Jézus ideülne mellém, azt mondaná, hogy: »Látod, én ezekért az emberekért meghaltam a kereszten.« Gondoltam magamban először, hogy »uram, jó vásárt csináltál«, de aztán eszembe jutott, hogy Jézus meg tudott halni az emberekért. Én legfeljebb hat évet tanultam a teológián, és felvettem a cölibátust. Ő sokkal nagyobb árat fizetett. 

Ő a pásztor, én legfeljebb csak pulikutya lehetek mellette, aki segít terelgetni a juhokat. Ezért úgy gondolom, hogy a könyvnek is csak akkor lehet sikere, ha elsősorban Istenről és Jézusról szól, nem rólam. 

Egyet viszont sajnálok: hogy a karácsonyi karaván kimaradt a könyvből. Reményeim szerint ez a válasz korunk problémáira. Mert azon gondolkodtam, hogy kétezer évvel ezelőtt is nehéz volt a világ: háború, éhezés, szegénység. És akkor mi volt a megoldás? Jézus eljött közénk, és mindenkit kortól, nemtől és hovatartozástól függetlenül meghívott az asztalához. Ugye, nem gondoljuk, hogy a szerecsen király Jézus kedvéért áttért a zsidó hitre? Az egyszerű pásztorok – akik vélhetően nem hosszú lelkigyakorlat után érkeztek -, az indiai misztikusok, a szerecsen király és az állatok mind együtt voltak a jászol körül. Úgy gondolom, hogy ez hiányzik a mai korból: az összetartó erő, ami akkor az újszülött Jézus volt. Ezt az összetartozást igyekszünk elhozni az emberekhez a Greccio karavánnal, amit egy cirkusztól kaptunk, és egy kis Betlehemet rendeztünk benne. Sepsiszentgyörgytől Budapestig keresünk szállást a kis Jézusnak, közben lesznek közösségépítő programok is. Fogalmam sincs, hogy fog elsülni, de remélem, az emberek be tudják majd engedni a Jóistent az életükbe” – osztotta meg reményeit a közönséggel Böjte atya. 

Isten a nappaliban

Ez sokak számára értelmezhetetlen gondolat: hogyan tudnám beengedni Istent az életembe? Most akkor ő irányít mindent, én meg csak csinálom, amit Isten mond? Teljesen adjam ki a kontrollt a kezemből, és adjam át Istennek a gyeplőt? Akkor hol a szabad akarat? Vagy Isten akaratának kell alárendelnem magam? – vetettem fel a sokakat foglalkoztató kérdést a szerzetesnek. Csaba testvér így válaszolt: „Sokszor mondom, hogy hagyjunk tág teret az isteni gondviselésnek. Ha mindent beszabályozok, akkor Istennek esélye sem lesz, hogy labdába rúgjon. Isten próbál beleszólni az életünkbe, de nem azért, hogy beszabályozzon minket, hanem azért, hogy a segítségünkre legyen. A cselekedeteink formálják a világot és bennünket is, és visszahatnak ránk. Istent úgy kell elképzelni az életünkben, mint egy fényforrást. Ha ki akarok menni a szobából a sötétben, és felkapcsolom az éjjeli lámpát, könnyen eljutok a célomig. Ha azt választom, hogy botorkálok a sötétben, akkor könnyen lehet, hogy elesem, megültöm magam, és össze is török dolgokat, amíg megtalálom a kilincset. Isten soha nem hátráltat bennünket: abban segít, hogy a saját életünket éljük, ne másokét olvassuk (nevet). Sosem perlekedtem vele azért, hogy milyen akadályok felé irányított engem. Isten részesített engem abban a kegyelemben, hogy mindig el tudtam fogadni azt, ami jött. 

Képzeljük csak el, hogy milyen lenne, ha a hegyről lefolyó patak felháborodna az útjába kerülő köveken, és kikérné magának, hogy milyen EU-s szabvány szerint lehet itt ez a kő, ami őt hátráltatja?

Mindenkinek vannak nehézségek az életében, de úgy gondolom, hogy sokkal nagyobb könnyebbség, ha megtanuljuk fogadni, ami jön, indulat nélkül. Engem inkább izgalommal tölt el, ha jön egy probléma, hogy Isten vajon milyen megoldást fog találni rá, vagy mi lesz ennek a kimenetele? Bátorság kell ahhoz, hogy Isten kezébe tudjuk tenni az életünket, és elhiggyük, ő valójában szeretne közel lenni hozzánk” – hívta fel a figyelmet a bemutatón a ferences szerzetes.

Zeke Lilla

www.kepmas.hu