A szerzetes bosszúja - Heti Válasz

Egy levél jutott a minap szerkesztőségünkbe Erdélyből. A szerző a világhálón küldte tovább gondolatait barátainak, ismerőseinek, így került hozzánk is. A feladó Böjthe Csaba ferences szerzetes, a dévai misszió alapítója.

 

A szerzetes bosszúja

 

A dévai ferences misszió üzent

Egy levél jutott a minap szerkesztőségünkbe Erdélyből. A szerző a világhálón küldte tovább gondolatait barátainak, ismerőseinek, így került hozzánk is. A feladó Böjthe Csaba ferences szerzetes, a dévai misszió alapítója. A misszió nevelői, tanárai a közelmúltban egyhetes tanulmányúton jártak Magyarországon, amikor Csaba testvérrel személyesen is találkozhattunk.

"Ajánlom e néhány gondolatot egy barátomnak, aki sok pofont kapott mostanában, s azt hiszi, hogy összedőlt a világ, pánikba esett, menekülne bárhová, akárhová, ki ebből a romlott világból, ahogy ő mondja, Nicaraguába" - olvassuk a levél bevezetőjében.

Az egykori iparvidék romjain vegetáló Dél-Erdély olyan hely, ahol megállt az élet. Majdnem olyan, mint Nicaragua: "... szóba állhatsz egy tizenhárom gyerekes anyával, aki most vesztette el a legnagyobb fiát, az egyetlent, aki munkába állt és dolgozott. A férjénél van a bánya kulcsa, ott tartják a kredencben egy cukrosdobozban. Elkérheted, és lemehetsz az aknához. Minden ott van, a csillék, a csillékben az érc, a munkavédelmi sisakok, mintha csak most hagyták volna félbe a hajtást a bányászok. Csak a hozzáértő szemek látják, hogy itt meghalt minden... Lehet, hogy sírni fogsz, és átkozni ezt a világot, amelyben jól fésült alakok 300 márkát adnak egy kutyáért, de egy nyomorult gyerek meg kell éljen havi 10 márka segélyből. Nem érted, hogy lehet az, hogy ezeket az embereket a társadalom kivitte a hegyekbe kommunizmust építeni, s most annyi pénzt sem ad, hogy napi fél kenyérre jusson... Ezeket az embereket egy őrült eszme, a kommunizmus felsodorta a hegy tetejére, s mint az elhaló hullám, lerakta, otthagyta őket. Rájössz, hogy még léteznek a régi rendszer kényszerlakhelyre ítéltjei, de ezeket már nem fegyveres őrök, hanem a mérhetetlen szegénység, a nyomor s ennek gyermeke, a fogyatékosság meg az emberek közönye tartja fogva" - szól a helyzetjelentés.

Sátorváros-alapítás

Ezen a terepen indult 1992-ben a dévai ferences misszió története. Csaba testvér leverte a lakatot a XVII. századi ferences kolostorról, és az omladozó falak közül egyemeletnyi szemetet hordott ki. Aztán szórványkollégium, iskola és diákotthon épült a romokon a hátrányos helyzetű magyar gyerekek számára. És később Szászvároson egy cigányóvoda is.

A dévai misszió eredetét kutatva egészen 1956-ig visszamennék az időben - kezdi Böjthe Csaba. - Édesapámat akkor hét évre elítélték. Négy és fél év múlva elengedték, de a szabadulása után néhány héttel meghalt. Halála rettenetesen megrázott, és elhatároztam, hogy bosszút állok. Lassan-lassan felismertem, hogy a rosszakarat és a sötétség ellen kell küzdenem, és nem konkrét személyek ellen. Talán fényt lehet gyújtani.

A kolozsvári születésű Csaba testvér most 42 éves. Tizen-, huszonévesen gyakran hallgatta az Illés együttes dalait a barátaival. Például azt, amelyik arról szól, hogy jó lenne sátorvárost alapítani, ezt fújták az alpinista túrákon is.

Mindig élt bennem a vágy egy olyan ház iránt, amelyben mindenki otthonra lelhet - mondja. - Ezért pappá szentelésemkor a vatikáni zsinatból ezt a jelmondatot választottam: Isten azt akarja, hogy nagy családot alkossatok és egymásnak testvérei legyetek. Széken, Dézsen, Marosvásárhelyen, majd ifjúsági lelkészként is ilyen lelkülettel próbáltam dolgozni.

Az ifjú lelkészt sok fiatal követte Dévára. Velük szervezte meg az első, egyhetes tábort is a magyar származású utcagyerekek számára.

Romániában a tanköteles korú gyerekek tíz százaléka nem jár iskolába, sokan semmilyen nyilvántartásban nem szerepelnek. Aki tízéves koráig nem iratkozik be az iskolába, elveszíti a jogát a szociális oktatásban való részvételhez. Az utcán és az árvaházakban élő gyerekek között nagyon sok a magyar származású. Annak van jó sora, aki a kollégiumban otthonra lelhet.

Az állomáson lakó hajléktalan anyák közül néhányan a rendházhoz is járnak koldulni. Egyszer, amikor Csaba testvér talpig csuhában álldogált a kolostor előtt, odalépett hozzá egy asszony, és arra kérte, hogy fogadja be a karján ülő csecsemőt. A szerzetes vonakodott, hiszen a papneveldében nem pelenkások dajkálására készítették föl. De ismerte a szegények életkörülményeit, és kezébe vette a kicsit. - Látja, pap bácsi, nem sír magánál - hajtogatta az anya, sarkon fordult, és elment. Csaba testvér egy ideig tétován járkált a kolostorban föl s alá, karján az alvó gyerekkel. Aztán megpillantotta az egyik, náluk dolgozó tanítónőt, aki egy díványon szundított, és hirtelen ötlettől vezérelve melléje fektette a kicsit. Másnap az anya elhozta a kislány minden iratát. Ez hat éve történt, Emese jövőre megy iskolába.

Koldulásból élnek

Egy anya két gyermekét hozta egyszer, hogy vegyük őket föl. Mondtam, jöjjenek vissza ősszel, mert hamarosan véget ér a tanév. Elláttam őket ruhacsomaggal, ezzel-azzal, és elváltunk. Nyár végén fölkerestem őket, hogy írassák be a gyerekeket. Csak az anyát találtam otthon, aki azt mondta, hogy a gyerekek kórházban vannak. Nem voltak ott. Ismét kérdeztem: hol vannak? A nagyszülőknél, vidéken - hangzott az újabb felelet. Munkatársaim keresték a gyerekeket a megadott címen, ahol a nagyszülők állították, hogy nem is ismerik ezeket az unokáikat. Igaz lehetett, amit a szomszédok beszéltek, hogy ez az anya eladta a gyerekeit. Vannak ilyen megbotránkoztató esetek is, de nem ezek az általánosak. Számos, mérhetetlen szegénységben élő, összetartó nagycsaláddal találkozunk. Nemrégiben jött hozzánk például egy tizennégy éves, nyolcadikos kislány, hogy fogadjuk be a négyéves ikerhúgait. Kiderült, hogy hatan vannak testvérek. Az édesanyjuk valamikor Moldvából jött át, szült hat gyereket, mire az apjuk elhagyta őket. Aztán az asszony tüdővészben meghalt. A szomszédok Isten nevében eltemették, és a gyerekek ott maradtak magukra. A legnagyobbik gyerek - ez a tizennégy éves kislány - kimaradt az iskolából. Nekiálltak koldulni, szemetet válogatni. Ebből éltek. De minél nagyobb a sötétség, annál nagyobb a fény is. Szinte naponta találkozom csodákkal.

És elmeséli a félárva Mária történetét. A kislány úgy öt-hat éves lehetett, amikor leforrázta magát, és súlyos égési sérülésekkel kórházba került. Apját, a durva arcú, kemény vonású cigányembert nem engedték be hozzá. A kislány az ablakból kiabált utána sírva. A férfi hazament, feltett forrni egy fazék vizet, majd a lobogó vízbe mártotta a karját. Sürgősséggel vették fel a kórházba, ahol kiharcolta, hogy ő ápolhassa a kislányát.

Csaba testvér szerint a román hatóságokkal együtt lehet működni. Ha valaki ki akar venni egy gyereket az intézetből, akadékoskodás nélkül kiadják. Mint ahogyan kiadták Juliskát is. Kétéves volt, amikor az anyja öngyilkos lett. Az apja gyakran verte korbáccsal. A gyerek a kórházból egyenesen a gyermekotthonba került, hatvan lány közé, akikkel egy szót sem tudott váltani, mert nem beszélt románul. Levágták a haját, "csóréra" vetkőztették, majd fürödni küldték, és egyenruhába öltöztették. Lopva megnézte magát az ablaküvegben - mintha egy idegen nézett volna vissza rá. Öt év telt el anélkül, hogy bárki is meglátogatta volna. Aztán az apja temetésére kiengedték. Ekkor találkozott egy ferences nővérrel, aki Dévára irányította.

Tragikusnak tartom, hogy úgy bánjanak egy gyerekkel, akár egy rablógyilkossal - mondja Csaba testvér -, mint ahogy azt is, hogy valaki ilyen erőszakos módon veszítse el a nemzeti identitását.

Román voltam, magyar lettem

Olyan gyerek is került már a dévai misszióhoz, aki egy szót sem tudott magyarul, csak a neve utalt magyar származására. Mint a szivacs, úgy szívta magába az "anyanyelvét", alig telt bele néhány hónap, és csak magyarul volt hajlandó megszólalni. Magyarul szólt az ügyeletes orvoshoz is, amikor egy baleset miatt kórházba került. - Hát te milyen nemzetiségű vagy? - tették fel a kérdést a felvételi irodán.

Román voltam, de magyar lettem! - hangzott a büszke felelet.

Eleinte olyan volt a misszió, akár egy nagy család. Harminc fő összesen, gyerekeket, felnőtteket beleértve. Ahogy egyre többen lettek, úgy osztódott a csapat: előbb két-, majd négyfelé, mostanra úgy huszon-egynéhányfelé. Jelenleg 304 gyerek lakik nevelőcsaládoknál és a szórványkollégiumban.

A Szentírás szerint, ha valaki elhagyja apját, anyját és a testvéreit - a családját -, helyette százannyit kap - mondja Csaba testvér. - Régebben úgy gondoltam, hogy három gyerekem lesz, és most van háromszáz. Az én esetemben az Úristen szó szerint betartotta az ígéretét.

Ami pénz csurrant-cseppent, azon a Szent Ferenc Alapítvány lakásokat vásárolt, többnyire négyszobásakat. Nyolc-tíz, tizenkét gyerek él egy-egy nevelőcsaládban.

Majdnem olyan ez, mint az őskeresztényeknél - mondja Böjthe Csaba. Naponta jönnek emberek, akik segíteni szeretnének és munkát keresnek, de naponta jönnek gyerekek is, mint ahogyan naponta akadnak olyanok, akik különféle adományokkal támogatják a kezdeményezést. És mindez valahogy egyensúlyban van. A csapathoz olyan nevelők is tartoznak, akik nálunk végeztek az iskolában. Ilyen lesz talán Irén is. A tanárok azt remélik, hogy a végzős nagylányra bízhatják majd a cigányóvodát. Hiszen a melegszívű, értelmes Irén közülük való.

Van olyan nevelő, aki turistaként vetődött Dévára Szlovákiából. Egy hétig maradt, azután két hónapig. Most tíz "fia" van, két éve dolgozik Déván.

Azt se bánnánk, ha valaki Magyarországról kedvet kapna ehhez a hivatáshoz - mondja Csaba testvér.

Dél-Erdély egykori ipari mamutvállalatainak maradványai között ezrek vegetálnak. Családok élnek az egykori téesz ólaiban, fűtetlen garázsokban.

Ha az ember tesz egy sétát egy ilyen nyomornegyedben, akár több száz gyereket is elhozhat - mondja. Volt olyan nagymama, aki kérte: fogadná be a két unokáját. A helyszínen négy pislogó gyerek várta. Aztán kiderült, hogy tulajdonképpen heten vannak a testvérek.

A közelmúltban, amíg a dévai ferences misszió nevelői, tanárai tanulmányúton jártak Magyarországon, magyar fiatalok, egyetemisták tartották a frontot helyettük. Az erdélyi pedagógusok elsősorban az egyházi iskolákat, intézményeket látogatták meg. Beültek a magyar kollégák óráira, tájékozódtak az iskolák fenntartásának lehetőségeiről.

Tartsátok szem előtt, hogy a mi gyerekeink a sor másik végén állnak - figyelmeztette munkatársait Böjthe Csaba. - De még ha a sor másik végéről indulnak is, azt tapasztalom, hogy hetedikes-nyolcadikos korukra a mieink is az élre kerülnek.

A magyar nyelv és irodalom tavalyi megyei versenyéről például a dévai gyerekek három első díjat hoztak el.

"Nem kapkodsz, hagyod, hogy öltöztessenek, felszereljenek. Érzed a hegyeket mozgató erőket magadban... Istennek társa vagy, megvilágosodtál, ott vagy Nicaraguában" - zárja a levelét Csaba testvér.

Tényleg, hol is van Nicaragua?

László Dóra

Minden jog fenntartva! © Heti Válasz - 2002. 

2. évfolyam 23. szám (2002.06.07.)