Máriás József

Uram! Azzal dicsérlek, hogy szebbé
teszem a Teremtés rám eső zugát,
Hogy fénnyel, meleggel, jóakarattal és örömmel
Töltöm meg világomat.

Szent-Györgyi Albert: Psalmus Humanus

A lelki olvasmányokra szomjazó ember örömmel veszi kezébe a Böjte Csaba gondolatait tartalmazó harmadik kötetet (Iránytű a végtelenhez. Csaba testvér gondolatai az isteni parancsolatokról. Böjte Csaba válaszol Karikó Éva kérdéseire). Az előbbiek – Ablak a végtelenre (2009) és az Út a végtelenbe (2010) – az Apostoli hitvallásra, illetve a hét szentségre épülve segítenek abban, hogy eljussunk Istenhez, önmagunkhoz. Az új könyv a tízparancsolat alapján hív újabb párbeszédre a Teremtő akarata megértéséhez, elfogadásához és betartásához vezető úton annak felismeréséhez: „Ezek a parancsolatok a teljes, a boldog életre vezető isteni útjelző táblák”. A kérdező Karikó Éva és a gondolatait megfogalmazó Csaba testvér közös célja: „nemcsak megismertetni, körbejárni szeretnénk Istenünk drága tanácsait, parancsait, hanem szeretnénk megkedveltetni, megszerettetni őket, hogy bátran merjük életünk döntéseiben iránytűként használni, létünk alapvető döntéseibe beépíteni”.

Parancsolat. Ha e szót halljuk, ösztönösen visszariadunk, hisz gondolatainkban, tapasztalatainkban kötelmek, paragrafusok, sorompók végeláthatatlan sorát idézi. Böjte Csaba ettől radikálisan eltérően értelmezi azt: „a szabadság útjelző táblái”-ként. Tiltás és szabadság? Ellenpólusok? Bolyai János óta tudjuk, hogy a párhuzamos vonalak a végtelenben találkoznak. Csaba testvér értelmezésében a parancsolatok irányjelző táblák. A tíz parancs földi dimenziói évszázadok során az emberi civilizáció alapjaiként alakították a történelem folyamatát. „Azok a társadalmak, amelyek nem tartják be, halálra vannak ítélve, összeomlanak.” Továbblépve eljutunk a mózesi törvények személyes vonatkozásaihoz is. Csaba testvér ezt így élte meg: „Találkozások parancsokkal, melyek betartása nem szegényebbé, hanem sokkal gazdagabbá tettek, nem elvettek álmaimból, hanem kibontották szárnyaimat.” Melyek ezek az álmok, szárnyak? Mögöttük az akarat szabadsága áll, a felismerés: „az embernek küldetése van ezen a földön”. Isteni kegyelemként élhette/élheti meg a lehetőséget, hogy a szeretet útján járjon, a belső alázatot, mely azt jelenti: „én a legkisebbeknek szeretnék alázatos kisebb testvére lenni”.

Ezzel a lelkülettel, kegyelmi adottsággal, Isten akarata előtti mély alázattal elmélkedik az Isten adta törvényekről. A fejezetekbe tömörített gondolatok előtti pár mondatos „felvezetés” sajátos távlatot nyit előttünk: „boldog az az ember…” Elmélkedései nem a kárhozat pokolbeli kínjait vetítik elénk, hanem a jó út választásának örömét. A szabad akarat, az önként vállalt attitűd alaptétele: az Istentől „jött kéréseket, parancsokat messze magasabbra helyezem, mint bármilyen más érdeket”, legyűrve a gyengeségünkből, bensőnkből fakadó szennyet, gyengeséget, bűnt. Ez vezethet el bennünket Istenhez, a hűséggel végzett szolgálathoz, ez őrizhet meg a lelket szennyező káromlásoktól, ez buzdíthat az Úr napja megszentelésére, ahhoz, hogy mindig legyen erőnk bűneinket bevallani, azokért feloldozást kérni, a jó dolgokért hálát adni. Munka és ünnep sajátos viszonyát jelzi: „Aki nem dolgozott hat napon keresztül, annak vasárnap sincs mit ünnepelnie, és talán nincs joga odaállni az élő Isten elé […] bennünket csak a becsületes munka tud megszentelni, a mindmáig munkálkodó Istenhez felemelni, fénnyel, örömmel eltölteni.”

Az Istenhez fűződő parancsolatok elfogadásánál és betartásánál jóval több gondot okoz az embertársainkhoz való viszonyulásunkat szabályozó „előírások” – a IV–X. parancsolatok – tiszteletben tartása. Mindjárt a negyedik: atyádat és anyádat tiszteld. „Tisztelnünk kell a szüleinket, függetlenül attól, hogy mit kaptunk tőlük […] a bűnökben vergődő, elesett ember is szeretetre méltó” – inti az olvasóit Csaba testvér. Nemcsak a gyermeknek vannak kötelességei szüleivel szemben, hanem fordítva is. „Nagyon fontos lenne, hogy a szülők jó példát és ne csak életet adjanak, hanem az örök életet is megszüljék a gyermekük szívében”, nekik kell megtanítaniuk, tudatosítaniuk gyermekükben, hogy „a hűség, a becsület, a hit, az udvariasság, a kedvesség mind-mind örök értékek […] segíteniük kell, hogy életük kiteljesedjen, hogy megtalálják hivatásukat és azt, akit szeretnek”. Böjte Csaba szavaiban, mondataiban nem hittételek mondatnak ki, hanem az általa felkarolt gyermekek százai sorsából leszűrt élettapasztalat, s mögötte Isten tanításának jelenvalósága.

Ne ölj! – hangzik az ötödik parancsolat zord, kemény szava. Az elmélkedés mégsem a legsúlyosabb bűn, hanem az erény – az élet tisztelete – felől közelít a kérdéshez. Érvényes ez a gyűlölet és a szeretet kinyilvánítása, a háború és a béke vonatkozásában is.  A harag „mérgez másokat is és engem is, ha a gyűlölet vezeti a cselekedeteimet, ha bosszút forralok”; a szép emberi kapcsolat, „a meleg, a fény tudja kihozni számunkra a másikból a nektárt, a mézet, a jó szót, a szeretetet”. Az ötödik parancsolat elleni vétkek közé sorolja az abortuszt, az eutanáziát, az öngyilkosságot. Nem ostoroz, nem ítél. Mentőcsónakokról beszél: kismamaotthon létesítéséről, lelki segélyszolgálatról szól, az orvosok lelkiismeretére, emberségére és bölcsességére apellál.

„Boldog, aki Isten ajándékaként éli meg hitvesével a testi szerelmet.” E szép gondolattal ellentételezi a hatodik parancsot, s mindjárt hozzáteszi: „A test vágyai, örömei nem a pokolra vezető kísértések foglalata, hanem Isten irántunk való túláradó szeretetének a jelei. Önmagában semmi sem jó vagy rossz. A bűn az, amikor letérünk a szeretet, a jóság útjáról, amikor az Isten ajándékait nem arra használjuk, hogy őszinte szeretetünkkel építsünk, társai legyünk a világot továbbteremtő Istennek.” A tiszta párkapcsolat megőrzéséért küzdeni kell. „A testi vágyat tekintsük kopogtató, zörgető erőnek, amely ösztönöz, segít minket, hogy megtaláljuk azt, akit Isten nekünk szánt.” A megszentelt párkapcsolat értelme és célja, hogy „egymásból kihozzuk a legtöbbet, a legjobbat”. A gyermekvállalással „a házasság gyümölcsöt terem, mégpedig jó gyümölcsöt”. A tiszta életet veszélyeztető bűnről – házasságtörésről, prostitúcióról – csak érintőlegesen esik szó. Annál több a szeretetről, az egymás iránti felelősségről, arról, hogy „a fiatalt otthon olyan szeretet várja, amelybe jó hazatérni, olyan szülő várja, akinek jó a közelében lenni, olyan légkör várja, amelybe jó belemerítkezni.”

Mások javainak eltulajdonítása gyakori bűn. A lopás fogalma ez esetben sem szűkül le. Annak minősül a munkás bérének a visszatartása, az uzsorakamat, embertársunk bizalmával való visszaélés, az is, ha nem teszem a jót, de az is, „ha valaki az Isten által neki adott talentumokat, képességeket nem osztja meg népével”. Ez világméretekben van jelen: „a gazdag államok, akik a szürkeállományt elszívják, orvgazdák”.

A tiszta emberi kapcsolatok megrontója az őszinteség hiánya, a hazugság, a mások becsületébe gázolás, a félrevezetés, a felelőtlenül kimondott igazság. „Ha szavainknak nem tudunk urai lenni, hihetetlen fájdalmakat, baleseteket okozhatunk, emberek életét tehetjük tönkre.” Őszinte, nyílt kapcsolatokra kell építeni.  A bírálatot úgy kell megfogalmaznunk, hogy „a másiknak lángoljon tőle a szíve, és merjen talpra állni, elfordulni a keserűségtől, a rossztól, és merjen elindulni a szeretet, a jóság útján. […] a tékozló fiúkat, a megfáradt embereket nem elítélni kell, hanem felemelni.”

Mások tulajdonát ne kívánd – int a tizedik parancsolat. Gyökerei közt ott találjuk „az anyagi javak túlzott hajhászásnak” eluralkodott szenvedélyét, a Mammon uralmát, a korunk társadalmaiban elburjánzott ama állapotot, amely a bankok kezébe juttatta a földi élet irányítását. Az irigység, a mohóság, a gyors meggazdagodás vágya áttörte, elsodorta az erkölcsi gátakat. „A birtoklás vágya miatt, legyen szó anyagiakról vagy politikai hatalomról, az ember nagyon könnyen kivetkőzik önmagából, eltapossa a társát, és az emberi közösségi létet a zsákmányosztó rablóhorda szintjére süllyesztheti.” „Habzsolhatsz, birtokolhatsz e világi kincseket, hatalmat, de mindez soha nem fogja a jóllakottság érzetét adni, mert a bennünk lévő éhség túlmutat ezeken a horizontokon.” Az embereknek fel kell ismerniük: „arra születtünk, hogy ajándékokká váljunk, ajándékot osszunk” egymásnak, azt, hogy „a szeretetből vállalt tudatos lemondás és szolidaritás lehűtheti ezt a felpörgetett rendszert”. Csaba testvér saját élettapasztalatával hitelesítette gondolatait: „Nehéz volt lemondani a birtoklás jogáról, de minden, ami most érték az életemben, ott, akkor kezdődött. Életem édes és gyönyörűséges tapasztalata a lemondásban rejlő végtelen boldogság, a kisebb testvérség csodás kalandja.” Az evangéliumi  szegénység nyithatja ki előttünk a Végtelen kapuját.

Önmagunk ismerete segíthet abban, hogy felismerjük: „Az embernek belülről kell megreformálnia önmagát.” Csaba testvér e könyvével iránytűt ad a kezünkbe, hogy valóban eljuthassunk önmagunkhoz, felismerjük a bennünk lévő értékeket, megvalósíthatjuk a szeretet forradalmát. E kötet minden lapja magvetés, mely hisszük, jó földbe hull, kisarjad, szárba szökken, termést hoz. E kötetből is sugárzik a ferences lelkület, egyszerűség, a kedély, a szuggesztív hatás. Felépítésében, szerkezetében, szerkesztési gyakorlatában – a szöveghez illő, a gondolatokra rezonáló versbetétek, evangéliumi idézetek még vonzóbbá, expresszívebbé, olvasmányosabbá teszik a kötetet, annak minden lapját.  A harmadik kötethez érkezett sorozat közönségsikere jelzi: az olvasók szomjúzzák a szép és igaz szót, az örömhírt.

Helikon Kiadó, Budapest, 2011