Bátrabban kellene egymásra figyelnünk - mondta az InfoRádió Aréna című műsorában Böjte Csaba ferences szerzetes. A dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítója szerint az emberek aggódnak a holnap miatt, és vannak súlyos sebek, sok a veszekedés, az egymással való torzsalkodás. Arról is beszélt, hogyan fogadta be az első gyermeket, és jelenleg hányan tartoznak az alapítvány házaihoz.

Az Aréna vendége Böjte Csaba ferences szerzetes, a dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítója. Örülök, hogy elfogadta a meghívást. Mi járatban?

Nagyböjt idején misszióba szoktunk menni, több templomba és közösségbe is meghívtak, hogy segítsek az embereknek egy tavaszi nagytakarításban, húsvétra való felkészítésben, és így kerültem Önökhöz is.

Bírja fizikailag? Mert látom, hogy sűrű a programja.

Végül is, ha az ember azt csinálja, amit szeret, amiben örömét leli, akkor az nem is olyan nehéz. Szeretem az embereket biztatni, bátorítani, olyan jó drukkerhangulattal vagy lelkülettel járom körbe így a közösségeket.

Honnan tudja, hogy egy-egy közösség milyenfajta biztatásra számít? Mert én úgy képzelem, hogy ez akár országonként, városonként, még falvanként is változhat.

Klasszikus templomban az úgy folyik, hogy az ember beül egy vagy két órára a gyóntatószékbe, és akkor négyszemközt minden ember elmondja a gondjait, bajait, örömeit. Inkább a fájdalmait, ugye. És akkor logikus, hogy a misén a szentbeszédben az ember arra próbál reagálni, ami leggyakrabban előjön. De ha valaki annyira a nemzet ütőerén tartja a kezét, mint mondjuk én is, tehát annyi szegény, bajban lévő ember kopogtat, zörget, akkor azért tudom, hogy a veszekedés, az egymással való torzsalkodás, a házasságoknak fele felbomlik Magyarországon is, tehát tudom, hogy ezek nagyon súlyos sebek. Aggódnak az emberek a holnap miatt, az eladósodottság miatt. Így ezek szinte mindennap előjövő problémák, de azonkívül is sok más téma van, amit jó megpendíteni.

Jó néhány évtizede csinálja ezt. Változott az emberek gondja ezen idő alatt?

Mindig is voltak problémák. Ezt Jézus úgy fejezte ki, hogy szegények mindig is lesznek veletek, tehát azt hiszem, hogy vannak olyan emberek, akiknek az élete megfeneklik, és ilyenkor, hogyha őket segíti az ember egy-egy ilyen gödrön keresztüljutni, akkor megint lendületet tud venni az életük. Ha valaki elesik, eltörik a lába, mindjárt jön a mentő, és pillanatok alatt a fizikai, testi gondjaiból próbálnak segíteni, de ha valaki szellemileg vagy erkölcsileg megbicsaklik, akkor olyan könnyen keresztüllépünk rajta. Sokszor elmondtam, hogy az állam pragmatista szempontból is többet kéne foglalkozzon ilyen téren velünk, mert hihetetlen befektetés, hogy valakit felneveljünk 18-20-25 éves korig, és hogyha az illető nem tud megoldani egy-két kérdést, akkor olyan könnyen magára marad. Kicsit úgy fogom fel, mintha én vennék egy autót, és ha az egyik kanyarban kidurran a kereke, akkor otthagynám. Az állam nagyon sok embert így otthagy, és akkor elbizonytalanodik, vagy nem lát jövőt maga előtt, és ül a harmadik-negyedik emeleti lakásában, és duzzog, és jó lenne ezt kipiszkálni és a fősodrásba visszavinni, hogy alkosson, hogy adófizető állampolgár legyen. Pragmatista szempontból is ez fontos lenne.

Azt értem, hogy az államnak miért volna fontos, de nekünk miért nem fontos?

Azt látom, hogy van egyfajta, diszkréció meg hasonló. Régebben az emberek bátrabban egymás hóna alá nyúltak. Ha valaki ivott, akkor a szomszédok erről elmondták a véleményüket. Nem olyan rég fogadtam be egy kislányt, hatodikos volt, és kiderült, hogy a mostohaapukája hozzápiszkált ehhez a leányzóhoz, és aztán az is kiderült, hogy a polgármester, iskolaigazgató, szinte mindenki tudott a faluban róla, de ez olyan kényes kérdés. Azt gondolom, bátrabban kellene egymásra figyeljünk, tehát nem rossz szándékkal, hogy a másiknak fájdalmat okozzunk vagy feljelentsük, hanem egyszerűen a közösségnek a lendülete kellene jobban sodorja a megfeneklett embereket.

Akárhány interjút olvastam önnel, soha nem tudta sem ön, sem a munkatársai megmondani, hogy most éppen hányan vannak. Tudna egy közelítő számot mondani a mai nap?

A Szent Ferenc Alapítványnál az elmúlt húsz évben összesen 4860 körüli gyerek fordult meg. Ebből nagyjából 2300 van jelenleg is bent az intézetben. 65 helyiségben tevékenykedünk, tehát a statisztikák fényében ez körülbelül így hangzik, plusz-mínusz 5-6...

Plusz-mínusz 5-6? Ez napi mozgás?

Nem, de nemcsak egyedül én fogadhatok be gyerekeket, hanem mindegyik háznak megvan a maga élete. Most persze az lenne jó, hogy a családokat talpra állítsuk, és akkor a szülő utánajöjjön a gyereknek és elvigye. Nekünk nem kudarc az, hogyha a szülő új családot alapít és hazaviszi a gyereket, hanem az a győzelem.

Hogy látja, az utóbbi húsz évben ez kezd működni?

A gondom, hogy úgy látom, valamilyen módon a kommunizmusban - most lehet, hogy sokan megbotránkoznak - nagyobb volt a fegyelem. A gyerek, hogyha nem járt iskolába, akkor a tanító utánament, bátrabban beleszóltak egymás életébe ilyen téren az emberek, és így sokkal kevesebb kisodródás volt. Most olyan szülők hozzák hozzánk a gyerekeiket, akik ebben a demokráciában nőttek fel. Jön egy 21 éves anyuka három gyerekkel. Az ember ránéz, és érzi, hogy ezt kilencedik osztályba be lehetne íratni, de nem képes még arra sem, hogy önmagát ellássa. Aztán három nap múlva előkerül a férje is, karikákkal a fülében, felzselézett hajjal, négycentis talpú cipőben, és azt mondja, nincs munkahelye. Mondom neki, ne haragudjál, ősszel szoktak madárijesztőt keresni! Ha dolgozni akarsz valahol, nagyon nehéz, iskolád nincs, most így nehezen fog téged valaki alkalmazni. Erdélyben konzervatívabbak egy kicsit az emberek, szedd össze magad ott, és hátha akkor inkább sikerül, de nem bízom benne. Ott van ez az apa és anya, és én befogadom a három gyerekét, mert nem szeretném, hogy a gyerekek szenvedjenek.

http://inforadio.hu/hir/belfold/hir-491355