Édesapa verse nagy fiának!!

Egy édesapa írt egy szép verset a fiának! Nagyon megtetszett, már az, hogy egy édesapa gyöngéd ragaszkodását ki meri mutatni felnőtt fia iránt, ezért szeretettel megosztom veletek, Csaba t. 
 
1982. december 5.
 
Akkor is esett a hó.
Ragyogni kezdett a szürke délután,
Amikor megszórta puha cukorral
Szekszárdot, s így üzent nekünk a
Télapó.
 
Azt üzente, hogy most már mindig jó lesz.
Hogy most már mindig szeretet lesz, Karácsonnyá vált 
az életünk.
Ujjongva szállt a nagy, gémes utcai lámpasor fénykörei felé a lehelletünk,
Amikor befutott Papi, újdonsült nagyapó.
Pirospozsgás volt és kucsmás, akár a Télapó.
 
Valami nagyot akarhatott mondani, mert
Ahogy a Skodából kiugrott, a lelkesedéstől majdnem 
elesett,
De aztán csak állt ott, míg fekete kucsmájára a hó örömmel
esett,
S csak annyit tudott mondani:
Szóval 3550 gramm. És Dani.
„Úgy, de úgy el fogjuk rontani!”
 
Közben, mire teljesen beesteledett,
Télapó a kisváros falusi utcáira
Friss pólyákat teregetett,
Azokon járva
 mentem, ropogó lábbal
a Kispipába.
 
Szekszárdnak szíve volt ez a vendéglő, 
Pörkölt illatú és egyszerű étlapú, de vendég jő
ide minden este, barátságot, bodor füstöt és sört keresve.
 
Itt adtam randevút a Nagymamának,
Született Kiss Katának, akit én is úgy szólítottam,
mint a feleségem: Anyukának.
Alig vártam, hogy lecserélhessem ezen ódon zongoraóra 
hangulatú kifejezést,
mely járt volna részemről csak az anyámnak, s szólíthassam őt
végre: Nagymamának.
 
Hát nem szólítottam én sehogy.
Csak rábeszéltem, hogy nagy ünnep lévén együnk egy lecsós
sertés szeletet,
Mert ezen az estén nem lehet, hogy ne érvényesüljön
Gasztronómiailag is a szeretet.
És pezsgőt is kérünk, a mamára való tekintettel édeset.
És rám való tekintettel sokat.
S már hozta is a pörkölt-pecsétes asztalra a pincér
a csillámpoharakat.
 
Volt ebben a vendéglőben egy igaz zenekar.
Trombitával, klarinéttal, zongorával és
nagy cintányér mögött egy víg dobossal,
Ki úgy pergetett, fel-fel dobva plafonig a dobverőt,
Hogy a teremben mindenki nevetett, röhögésbe préselve a sörerőt.
 
Nem sejtettem még, hogy a nevetésnek sírás lesz a vége.
De amikor Kalocsa Zoli bácsi a klarinétot szájából kivéve
Belekezdett, mondhatni közönyös hangon, a refrénbe,
hogy „Úgy vártalak, édes kisfiam”, hát akkor…
 
Ott zokogtunk az asztalon, az újdonsült nagymama,
én, a lélekkel telt apa, s tőlünk 300 méterre,
a kórházban, édesanyja mellett a kisbaba.
 
S én akkor tudtam, és nem csak éreztem, tudtam,
Hogy tárt karokkal, mosolyogva megáldott az Isten.  
Szeretettel: Vigh Sándor
 
A képet csak mellékletnek szánom.b_300_300_16777215_00_images_stories_10462918_747557325289873_3886917935595227800_n.jpg