„Az isteni alázatnak kell a szemünk előtt lebegnie, amellyel Krisztus térdre borul Jeruzsálem falai előtt, sír, hogy »hányszor próbáltalak összegyűjteni titeket, mint kotlós a szárnya alá a csibéit, de ti nem akartátok« [Lk 13,34]. A pap az az ember, aki egész életét arra szenteli, hogy odatérdeljen Jézus mellé, megölelje és azt mondja neki: »Ne búsulj, ne sírj, nézd, itt vagyok, jöttem, segítek a fránya kiscsibéket összeszedegetni, szeretlek téged, számíthatsz rám!«” (Böjte Csaba: Út a Végtelenbe)
Ferenc ajkán akkor hangozhatott el ez az ima, amikor a San Damianó-i keresztről így szólt hozzá az Úr: „Menj, Ferenc, és építsd fel házamat, mely, mint látod, romokban hever” (2Cel, 10). Ez 1206 januárjában történhetett, attól fogva e szavakat elmélkedésben csiszolta tovább.
