„Az isteni alázatnak kell a szemünk előtt lebegnie, amellyel Krisztus térdre borul Jeruzsálem falai előtt, sír, hogy »hányszor próbáltalak összegyűjteni titeket, mint kotlós a szárnya alá a csibéit, de ti nem akartátok« [Lk 13,34]. A pap az az ember, aki egész életét arra szenteli, hogy odatérdeljen Jézus mellé, megölelje és azt mondja neki: »Ne búsulj, ne sírj, nézd, itt vagyok, jöttem, segítek a fránya kiscsibéket összeszedegetni, szeretlek téged, számíthatsz rám!«” (Böjte Csaba: Út a Végtelenbe)
Darabjaira hulló világunkat az összefogás, a szövetségkötés mentheti meg. A Kárpát-medencében élő népeket az Árpád vezér alatt tudatosan vállalt vérszerződés, és Szt. István alatt az Istennel való szövetségkötés tette néppé, nemzetté. Ez a két alapvető döntés tette naggyá a középkorban népünket, és ezeknek a szövetségeknek a kihűlése, felrúgása, kudarcainknak, szenvedéseinknek az oka. Mohács, Trianon, mind-mind arról szól, hogy Istenünknek és egymásnak a kezét nem fogtuk elég szorosan. Ezért évről-évre mi megünnepeljük és megújítsuk azt a szövetséget, melyet az Isten az Újszövetség népeivel kötött, és megújítsuk a vérszerződést mindazokkal, kik itt a Kárpát-medencében élnek, dolgoznak. Hisszük, hogy csak együtt tehetjük szülőföldünket tündérkertté, boldog, virágzó térséggé, mert külön-külön egymásnak feszülve csak pokollá tehetjük a magunk életét. 