„Az isteni alázatnak kell a szemünk előtt lebegnie, amellyel Krisztus térdre borul Jeruzsálem falai előtt, sír, hogy »hányszor próbáltalak összegyűjteni titeket, mint kotlós a szárnya alá a csibéit, de ti nem akartátok« [Lk 13,34]. A pap az az ember, aki egész életét arra szenteli, hogy odatérdeljen Jézus mellé, megölelje és azt mondja neki: »Ne búsulj, ne sírj, nézd, itt vagyok, jöttem, segítek a fránya kiscsibéket összeszedegetni, szeretlek téged, számíthatsz rám!«” (Böjte Csaba: Út a Végtelenbe)
SOKSZOR NEM ÉRTJÜK, HOGY MI MIÉRT TÖRTÉNIK, MIÉRT ALAKUL ÍGY VAGY ÚGY AZ ÉLETÜNK, MIÉRT NINCS MÁSKÉPP-S ILYENKOR SÍRUNK ÉS FÁJ NEKÜNK. TALÁN MEG IS BICSAKLIK AZ ÉLETÜNK, TALÁN EL IS ESÜNK, TALÁN ÉVEKIG DUZZOGUNK, NEM ÉRTÜNK SEMMIT . DE HISZEM, HOGY HA KRISZTUS NAGYPÉNTEKÉT SZEMLÉLJÜK, MEGÉRTÜNK MINDENT ! Nem hiszem, hogy sokan lennénk akik ezt nem tapasztaltuk volna meg. Istenben vetett hitünk kell ahhoz , hogy amit az élet ad el tudjuk fogadni.