Nagyon fontos a túlvilágba vetett hitünk. A földi lét nagy ajándék, de tovább is tart az élet. Jézus Krisztus a kereszten átadta magát a halálnak.

Ha akkor, mikor fiatal teste össze volt törve, minden álma, terve romokban hevert, ki tudta mondani: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet” [Lk 23,46], akkor valamilyen módon nekünk is ki kell tudnunk mondani ugyanezt.

Beszélgettem olyan emberrel, aki hihetetlenül durva volt, erőszakos, a lánya mindig messziről elkerülte.

Amikor lebetegedett, ágynak esett, teljesen legyengült, csodálatos gyerek-szülő kapcsolat alakult ki a haldokló édesapa és a felnőtt nagylánya között, aki szinte újjászülte az apját, aki más emberként halt meg, mint ahogyan élt.

Lehet, hogy nemcsak a lány szemében újult meg a kapcsolatuk a szenvedés által, hanem az Isten szemében is.

Ahogy a gyermek a szüleitől elfogad mindent, amit ajándékba kap, mi is nagylelkűen, alázattal mindent elfogadunk Istentől, amit ad nekünk.

Kalkuttai Teréz anya mondta: „Megismertem a paradoxont: ha fájdalomig szerettek, a fájdalom eltűnik és csak a szeretet marad.” Szent Pio atya pedig így fogalmazott: „Szeressük a fájdalmat! Aki nem szenvedett, annak nincsenek erős érzelmei, szívéből hiányzik a gyengédség, lelkéből a távlatok. Miért a fájdalom? Azért, hogy a föld elhalványuljon, az ég pedig ragyogjon!” Tehát a szenvedés nem rossz, ha elfogadjuk, áldássá válhat. Akár örülhetünk is neki?

Az ember tudatosan nem keresi a szenvedést, sőt megtesz mindent, hogy elkerülje. Krisztus se kereste a keresztúton, de kiürítette a kelyhet, mikor eljött az ideje. Háromszor elesett, nagy fájdalmak között felkelt, nem kihúzott derékkal és hollywoodi mosollyal hordozta a keresztjét. Becsülete úgy kívánta, hogy vállalja a szenvedést, megpróbált emberi méltósággal továbbmenni. Ebben is egy volt közülünk, és példát mutatott nekünk. Jézus nem a csodáival és a nagy prédikációival váltotta meg a világot, hanem a szenvedésével, az értünk szeretetből vállalt kereszthalálával.