Teréz anyát boldoggá avatták. Életem egyik legnagyobb élménye volt, hogy láthattam őt.

Már felszentelt pap voltam, de még képzés alatt álltam, mikor 1990-ben meglátogatta az esztergomi ferences kolostort. Sorban eléje járultunk, és én őszinte tisztelettel kezet csókoltam neki. Magamon is nagyon csodálkoztam, mert mint egy kisgyerek, visszamentem a sor végére, és újra beálltam, hogy még egyszer megpuszilhassam a ráncos, göcsörtös kezet, pedig nem szoktam kezet csókolni senkinek. Jólesett tiszta szívvel lehajolni, és újra megérinteni azt a kezet, amely számtalan haldoklónak fogta le a szemét, amely oly sok leprás sebét mosta meg, könnyeket törölt le, embereket vigasztalt, jót tett. Úgy éreztem, ez a nő nagyon boldog, derűs, annak ellenére, hogy erősen látszott rajta az évek terhe. Biztos vagyok benne, hogy kevesen láttak annyi szenvedést, mint ő, mégis életerő, optimizmus, jókedv sugárzott a szeméből. Jó volt vele egy levegőt szívni.

Életem egyik legszebb napja volt.

Lelkem beleremeg, ha arra gondolok, hogy talán eljön az idő, mikor én is sírva, hosszan mehetek egy olyan sorfal előtt, melyet kedves szentjeim alkotnak, hogy végül leboruljak Uram, Istenem lábai elé.