Az alábbiakban Kovács Zoltán mariológus, egyetemi tanár a Boldogságos Szűz Mária Szeplőtelen Szívének ünnepe (június 17.) alkalmából írt tanulmányát tesszük közzé.

Kispap voltam még, amikor nagy idők tanúját, az elmúlt rendszerben sok szenvedést megélt és a Szűzanyát tiszta gyermeki szívvel szerető Erdős Mátyás atyát köszöntöttük Esztergomban 90. születésnapján. Matyi bácsi velős, személyes lelki ars poeticával választolt: „Engem az éltet, hogy nekem két pacemakerem van: az Úr Jézus és a Szűzanya Szíve.” El is gondolkodtatott: a hivatásunkban megélt hűség miatt ez valahol követendő példa lehet. Továbbá: volna igazán értelme Mária Szívéről Jézus Szíve nélkül szólni?

Mária Szeplőtelen Szívének emléknapja a liturgikus naptárban közvetlenül Jézus Szívének főünnepe után következik. Szépen mutatja ez is:

Istengyermek és Istenszülő egymástól el nem választható. Sem itt, a földi létben, sem odaát, az örök boldogságban.

Olyan Szívekről van szó, melyek értünk dobognak, mondhatni: „szívügyük” a mi üdvösségünk.

Az Örök Atya végtelen szeretettel alkotta meg Fia Édesanyjának Szívét és töltötte el kegyelemmel már fogantatásának pillanatában. Ennek az Anyának feladata lesz, hogy mindenféle bűntől mentes, ragyogó tisztaságban segítse elő a maga szintjén az Újszövetség megkötését azzal, hogy szívébe és méhébe fogadja a testében emberi természetet is magára öltő Örök Igét.

A fiatal Názáreti Lány szívét nem csak jegyesének személye és az együtt megálmodott, nemsokára induló közös családi élet gondolata dobogtatja meg. El sem tudjuk képzelni, hogyan élhette meg Gábor angyal látogatását és annak elfogadását, hogy Istenszülővé lesz a Szentlélek erejében. Ferenc pápa nemrégiben, 2022 Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén rámutatott:

Itt fordult meg a történelem sora. Isten azáltal változtatta meg a történelmet, hogy bekopogott Mária Szívének ajtaján.”

Azt a szorongást is nehéz elképzelni, ahogyan József elé állva tisztáznia kellett helyzetét, hogy valójában kitől is van a Gyermek a szíve alatt, vállalva annak lehetséges következményeit is. Máriát imádkozó, az eseményeket belül értékelő, döntéseit az imádság tüzében érlelő embernek ismerjük meg, aki a pásztorok szavait is szívébe vési, és a templomban megtalált Gyermekének szavait is anyai szívében őrzi (vö. Lk 2,19.51b).

Az Úr Szolgálóleánya méltán éli meg az édesanyai szív talán legmélyebb örömét, amikor karjaiba foghatja és szívéhez szoríthatja újszülött gyermekét. Maga is megtapasztalta, hogy a várandós állapotban még természetszerűleg egymás közvetlen közelében dobogó anyai és gyermeki szív a Gyermek születése után sem távolodik el igazán egymástól. Anyaként ő lesz, aki az újszülött Jézust leginkább meg tudja nyugtatni, és ő lesz, aki igazán ismerni fogja gyermeki szívének rezdüléseit. És ez az anya-gyermek kapcsolat a felnőttkorral sem vész el, csupán átalakul.

Simeon, a Lélek világosságában járó igaz aggastyán azonban már a szülés utáni negyvenedik napon prófétai üzenetet köt lelkére, melyet Fiának sorsa miatt „tőr jár át” (Lk 2,35). Isten hamar megtanította Máriát arra is, hogy kiválasztottságában nem valamiféle földi gyönyörökben tobzódó életre hívta meg, mely önző módon nem tűri a szenvedést, hanem anyai szeretetre, mely a szenvedésben még inkább kiteljesedik.

A késő középkor Mária-tiszteletében eltejed a „hétfájdalmú Szűzanya” Szívének képe, mely Jézus körülmetélésére, az Egyiptomba való menekülésre, a tizenkét éves Jézus bánkódó keresésére, a kereszthordozó Jézussal való találkozásra, a Fiú megfeszítésére, a keresztről való leemelése után karjaiba fogadására, majd Jézus sírba tételére figyel az Anya szemeivel, és próbálja átélni a Fiú életének ezen embert próbáló történéseit Mária Szívének érzésein keresztül.

Mindezekből a legmélyebb fájdalom nyilvánvalóan a Fiú kínszenvedésével való azonosulás. Az Anya a Golgotán bizonyos értelemben a „szülés fájdalmát” éli meg: ebben is „nagylelkű társa” (Lumen gentium, 61) lesz a Fiúnak, vele együtt szenvedve, hogy Jézus véghez vihesse a keresztfán az emberiségnek a Mennyei Atya által szándékolt fájdalmas „újjászülését”. A lelki éjsötétben, mely mindkettőjük osztályrésze, így egyikük sincs magára hagyva. Akkor sem, amikor igazán nehéz hinni, hogy ez a sötétség valójában már az újjáteremtés pirkadata.

Jézus, az „Új Ádám” a Golgotán az Atya felé megnyilvánuló engedelmességével állítja helyre az ősszülők engedetlenségét, és ebben a legfőbb jóban Édesanyja, az „Új Éva” az ő legbensőségesebb társa, aki a Fiúban új életet nyerők számára „minden élők anyjává” (Ter 3,20), a Krisztusban élők lelki anyjává lesz. Mária szenvedése nem megváltói szenvedés, hanem a kegyelemmel teljes Szűz tiszta, anyai szenvedése.

Mária valóságosan részesedik a Kegyelmek Forrását megnyitó, oldalán és Szívében megsebzett Krisztus szenvedéséből.

Ez persze nem ruházza fel Máriát isteni szereppel: a kereszt alatti kínlódása továbbra is a megváltott ember szenvedése, aki együtt szenved (compassio) a Megváltóval. Persze nem akárkié, hiszen itt mégiscsak az ő Édesanyjáról van szó.

Mária részéről egyáltalán nem valamiféle tehetetlen, vergődő sodródás történik, hanem tevékeny közreműködés Fia megváltói művével. Anyai Szíve ekkor is aggódik Gyermekéért, és sajog, mivel látja, hogy az, aki belőle lett, most mérhetetlenül szenved, ő pedig képtelen megszüntetni élete legnagyobb Kincsének kínjait. De már azzal is segít, hogy „csak” ott van mellette, és ezzel is könnyít a teher lelki hordozásán. Ez az anyai együttes szenvedés tehát – még ha kényszerű passiónak is tűnik – felbecsülhetetlen erőforrás. Fontos szem előtt tartanunk, hogy nem Mária szenvedése vált meg bennünket, hanem az anyai részvét és közelség ad erőt Jézus számára, hogy képes legyen ott, küldetésének csúcsán a világmegváltó szenvedés által Örök Főpapként bemutatni az Atyának a legszentebb Áldozatot a kereszt oltárán – „értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért”.

A keresztút XIII. állomásának elmélkedésében gyakran halljuk Prohászka szavait: Mária „Szíve az égő mécs a kereszt tövében”. Nagypéntek Mária életében is valódi krízis, de ő ebben a kiüresedésben sem veszíti el hitét. A fájdalom tőrével átvert anyai Szívre simul a „fájdalmak Férfiának” (vö. Iz 53,3) teste, melyben az emberi Szív már megszűnt dobogni. Istent azonban nem lehet megölni, Jézus Szíve másképp, de továbbra is él. Jézus nem felejti itt „egykori” emberi természetét: megdicsőült emberi természete által van reményünk, hogy benne teljesen – testben–lélekben – üdvözülünk. Ebben a drámai pillanatban pedig épp az Anya ölelése készíti őt a kereszthalál utáni első „fontos útra”: a Fiú most száll alá a poklokra, hogy elsőként az Ószövetség igazainak megvigye húsvét őseredeti örömhírét, melynek életfakasztó valósága ezzel bennük is megmutatkozik. Mint már a Kálvárián is láthattuk:

a második Isteni Személy nem csupán elpusztíthatatlan, hanem ő még a kereszthalálában is életet ad, amikor erőtlenül összecsukló testének végső leheleteként Isteni Lelkét bocsátja a megváltásra szomjazó világra (vö. Jn 19,30).

Megsebzett oldalának, kezeinek, lábainak látványa Mária Szívén is méltán ejtenek mély sebet. De nem ezeké az emberi sebeké lesz a végső szó, mert az Isten üdvözítő ereje nem fullad kudarcba. Szent Péter apostol Jézusra alkalmazza a próféciát, hogy épp „az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást” (Iz 53,5). Gyógyulást az Édesanya megsebzett Szívének, gyógyulást a bűntől megsebzett teremtett világnak, gyógyulást mindannyiunknak.

Ez az anyai Szív azonban nemcsak sajogni képes húsvét misztériumában. Nem tudhatjuk, pontosan hogyan történhetett Mária első találkozása a Feltámadottal. Az azonban minden kétséget kizár, hogy a tanítványok „remegve, de nagy örömmel” (vö. Mt 28,8) átélt húsvéthajnali futásának felszabadító boldogságát az Istenszülő is megtapasztalhatta, amikor továbbadhatta a győztes Fiúval való személyes találkozás örömét. Ezzel a mennyei derűvel a szívében imádkozik a tanítványokkal az utolsó vacsora termében pünkösd előtt (vö. ApCsel 1,14), anyai lelkülettel viselve gondját Fia tanítványainak Jézus mennybemenetele után is. Sőt Szent II. János Pál pápa az apostolokkal Eucharisztiát ünneplő Istenszülő lelkületére is rácsodálkozik: „El tudjuk-e képzelni, mit érzett Mária, amikor Péter, János, Jakab és a többi apostol szájából hallotta az utolsó vacsora szavait: »Ez az én testem, mely értetek adatik« (Lk 22,19)? […] Az Eucharisztia vétele Mária számára azt jelentette, hogy újra magába fogadja azt a szívet, mely együtt dobogott az övével, és újra átélte, amit a Kereszt alatt tapasztalt” (Ecclesia de Eucharistia, 56). A két Szent Szív közelségét és emberi hasonlóságát ebben még inkább megsejteti velünk a régi mondás: „Jézus teste: Mária teste”. Az Eucharisztikus krisztusi Test vétele Máriát Krisztus misztikus Testének, az Egyháznak titkába is egyre mélyebben bevonja.

„A mennyben van édesanyánk […] a mennyországnak szíve van” – állapítja meg XVI. Benedek pápa 2005 nagyboldogasszonyi beszédében. Három évvel később, Szeplőtelen Fogantatás ünnepén a tudós pápa egy talán még ennél gyengédebb képpel élt:

miként egy gyermek az édesanyjára emeli szemeit, és mosolyogni látva őt, elfelejt minden félelmet és fájdalmat, így mi is, Máriára tekintve, felismerjük benne »Isten mosolyát«, az isteni világosság szeplőtelen visszatükröződését, és új reményre lelünk a világ megannyi problémája és drámája közt is”.

Ferenc pápa pedig a 2021-es év első napján, Szűz Mária Istenanyaságának ünnepén a következő szemléletes képpel ajándékozott meg bennünket: „Az Úr Szíve Máriában kezdett dobogni, az élet Istene belőle jutott oxigénhez. Ettől fogva Mária Istennel egyesít minket, mert benne Isten a mi testünkhöz kötötte magát és nem is hagyja el ezt soha többé.”

Mária Szívén tehát – Stefano De Fiores mariológius szerint – nem egy világot megváltó, „új erőforrást” kell érteni, hanem a világot ténylegesen megváltó isteni Szeretet egyik jeles megnyilvánulását az emberiség irányában. Az Istenszülő Szívének gondoskodó szeretete nem csupán Fiának életében mutatkozik meg, hanem a kereszten haldokló Fiú által Anyjának gondjaira bízott „szeretett tanítvány” – János apostol – és minden idők „szeretett tanítványai” – a krisztushívők – irányában is mintegy „meghosszabbodik” („Íme, a te fiad”; Jn 19,26). Isten Anyja az Egyház Anyja is: szülőanyja Krisztusnak, az Egyház Fejének, ezért – lelki értelemben – édesanyja Krisztus titokzatos Teste tagjainak, vagyis a megkeresztelteknek. Mintha Jézus ezzel a gesztussal kiemelkedő módon meg is hálálná Édesanyjának a korábbi gondoskodást: Jánosra bízza őt, hogy ne maradjon egymaga, és ezzel János és a többi tanítvány számára is fontos támaszt ad. Ez a lelki kapaszkodó pedig egyáltalán nem az infantilis szinten mozgó, döntésképtelen emberek isgyermekkorukból bennük ragadt „anyuka-igénye”. Sokkal inkább egyfajta kétoldalú ajándékozás és megajándékozottság. Anyai figyelem egyfelől, mely egy felnőtt gyermek életében belső érést elősegítő, lelki erőt adó jelenlét. Gyermeki figyelem másfelől, melyet minden felnőtt ember megért, akire egyre korosabb, saját korlátaival is keservesen szembesülő, folyamatosan gyengülő édesanyja van rábízva. János apostol kiemelt feladata az újszülött Egyházban nem a Péternek szánt irányítás lesz, hanem a gyengéd, de sok lelki erőt kívánó és e kapcsolatban sok viszont-támaszt is elnyerő figyelem lesz Jézus egyre idősödő Édesanyjának irányában, akit házába – pontosabban: eis ta idia, azaz dolgai közé, mindenébe – fogad be (vö. Jn 19,27). Ez sem kisebb vagy kevésbé férfias feladat, mint Péteré!

Mária azóta is folyamatosan anyai Szívébe zárja a hívő lelkülettel neki ajánlott személyeket, nemzeteket és minden jó ügyet, ezzel is megmutatva közbenjáró szeretetét gyermekeinek, Fia mai „testvéreinek” irányában. Élt ezzel a lehetőséggel Szent István királyunk, élt ezzel Ferenc pápa, és élünk ezzel nagyon sokan. Mária Szeplőtelen Szívében épp azáltal leszünk „jó helyen”, hogy ő nem sajátít ki magának, hanem a Fiúnak ajánl, aki valójában képes üdvösséget hozni számunkra. Nem csupán Mária által lépünk Jézushoz (per Mariam ad Iesum), hanem Máriával együtt is járjuk életünk zarándokútját. És ezen az úton

egy bátorító anyai kéz, megértő és együttérző anyai Szív – különösen, ha az a Megváltó Anyjáé, akit épp tőle kaptunk ajándékul – az Egyház életében és a hívek lelkiéletében is megtapasztalható természetfölötti segítséget tud nyújtani.

Mária Szíve tehát elválaszthatatlan Fiának Szívétől. Közelségükben könnyebben megtapasztaljuk Isten irántunk való szeretetének gazdagságát, és válunk mi is Lélek-hordozókká. A keresztség által Krisztusba merült életünk számára Jézus és Mária Szíve fontos tájékozódási pont és erőforrás. A rájuk figyelés, a velük való bensőséges egyesülés által, amolyan „lelki szívritmusszabályzók” módjára éreztetik velünk Szívük rezdüléseit, javítva ezzel földi zarándokutunk „életminőségét”, alakítják földi létünket, és alapozzák örök életünket az ő Szívük szerint.

Szeretetük egységteremtő erővel is bír. Kedves népénekünk szavai erősítsenek ebben: „Jézus Szíve, szűz Anyának / Drága szép virága; / Az ő szíve alatt támadt / Lelkünk boldogsága. / Jézus Szíve s Máriáé / Hajoljatok össze, / Szíveinket, ha szétválnak / Ti fűzzétek össze.”

Fotó: Wikipedia

Magyar Kurír