Beszámoló a csíksomlyói búcsúról. (1.rész)

 

 

 

 

 

A csíksomlyói búcsú rövid története

A csíksomlyói búcsút hagyományosan pünkösdkor tartják, a székelyek nagy ünnepe. Messzi földről érkeznek a zarándokok a kegytemplomhoz, Máriát dicsőíteni. Története 1567-re nyúlik vissza, amikor is a székelyek legyőzték János Zsigmond seregeit Hargita Tolvaj-hágójánál. Ennek a győzelemnek az emlékére kezdtek el a hívek a kegyhelyre járni, hogy pünkösd napján együtt várják a Szentlélek eljövetelét. Manapság 5-600 ezer hívő is eljön a világ minden tájáról. A csángók, a székelyek, a magyarok együtt imádkoznak a Szűzanyához, sokan nyírfaágat tartanak a kezükben, amit Mária-szimbólumnak tartanak.

Vannak ünnepek, melyek különösen fontosak az ember számára. Ilyen a pünkösdi búcsú is. Sokan nem fogják fel, micsoda lelkierő van ebben az ünnepben még sajnos a keresztények sem.

Nem vagyok büszke magamra, amiért én is sokáig ebben a lelki vakságban szenvedtem. Éreztem, kell lenni benne valaminek, ami ennyire csábít, de sokáig igazából inkább csak a kíváncsiság hajtott. Hosszú évek teltek el úgy, hogy mindig elhessegettem azzal, sajnos megint nem fogunk eljutni, most emiatt, máskor amiatt – sok éven keresztül a kifogások hosszú sora következett. Idén azonban már annyira tudatosan készültem rá, hogy hónapokkal előtte megbeszéltem a dévai Szent Ferenc Alapítványnál nevelőnőként dolgozó Ildikóval, foglaljon helyet a csíksomlyói gyermekotthonukban. Igazából még mindig nem a pünkösdi búcsú motivált, hanem az hogy újra Déván lehetek, ismét láthatom a gyerekeket, ismerősöket, s csak utána, hogy jó lesz megnyugodni a csíksomlyói Szűzanya lábainál.

Végre elérkezett a nagy nap, hárman indultunk útnak: férjem volt a sofőr, Ilonka barátnőm, akivel pár évvel ezelőtt találkoztam egy lengyelországi zarándoklaton és én. Az út most viszonylag gyorsan telt, mivel jókat aludtam az autó hátsó ülésén. Dévára a délutáni órákban érkeztük, olyannyira időben, hogy Ildikó családjánál még javában folyt a tanulás, úgyhogy igyekeztünk csendben elszállásolni magunkat a szobában. Gyors ismerkedés következett, mert voltak új lányok a családban, pontosabban egy kiselsősön, Katón kívül mindenki új volt a számunkra. Az ismerős lányok aztán az udvaron jöttek felénk, velük szilveszterkor ismerkedtünk meg. Megörültünk egymásnak, az újratalálkozást meg is örökítettem, ahogy lapozták a Remény katolikus újság lapjait, és felfedezték magukat benne.

Elköszöntünk tőlünk, mert siettünk az esti szentmisére, Bernardin atya előtte meggyóntatott bennünket. Szentmise és vacsora után leültünk beszélgetni, jó volt ismét megnevettetni egymást, újra, mint szilveszterkor, zengett a ház a kacagástól. Most is szerettük volna, hogyha az éjszaka hosszabb lett volna, mint általában, mert annyira rövidnek tűnt, de hiába, le kellett feküdni, már csak a gyerekek miatt is, mert ők nagyon korán keltek.

Nekem is sikerült felébrednem velük, szerettem volna elköszönni tőlük, mivel tudtam, hogy délelőtt már útnak indulunk Csíksomlyóra. Annyi mindent be szerettem volna sűríteni a délelőtti órákba, de kevésnek tűnt az idő mindenre és főleg mindenkire. A reggeli órákban szép gyermekmisén vehettünk részt, a dévai gyermekek ministráltak, felolvastak és szépen énekeltek a kórusban. Számomra megható volt, ahogy Bernardin testvér a szentmise után a kicsi gyermekektől megkérdezte, szeretik-e az almát, és mivel mindenki igent mondott, kapott is. Ugyanakkor én is megajándékoztam Bernardin testvért a Teljesen tiéd Mária-imakönyvvel, mert névnapja volt. Engem sem engedett el üres kézzel, szintén könyveket kaptam, a Csaba testvér által összeállítottakat. Gyorsan visszarohantam Ildikó lakásába, ahol már várt Szász Csilla, a dévai ház vezetője, akivel elbeszélgettem az otthon gyermekeiről, nevelési kérdésekről. Alig befejeztük a beszélgetést, jött Joli néni, ő szintén nevelő, és a gyermekei készítettek ajándékokat számunkra. Ezzel megoldotta ajándékozási gondjaimat is, mivel barátaim, kollégáim és ismerőseim az ő könyvjelzőit és képeslapjait kapták meg, mindenki nagyon megörült nekik. A dévai látogatást nem lehet lezárni csak úgy, hogy egyszerűen elmegyünk. Ilonkával együtt benéztünk az óvodába, ahol a pici gyermekek a nyakunkban kötöttek ki. A szoros ölelésekből nehéz volt szabadulni, de sürgetett az idő, még ellátogattunk a kisiskolásokhoz is a kolostorba, ahol épp szünet volt, így betekinthettünk a másodikosokhoz, ahol ismét ismerős arcocskák ragyogtak fel, és olyan ügyesek voltak, hogy a kedvemért egyik kislány hamar összehívta az osztálytársakat egy fénykép erejéig.

Siettünk ugyan, ám még az első osztályba is bekukkantottunk, de nem szerettük volna a tanítást zavarni, ezért igyekeztünk hamar fényképeket készíteni. Nehéz volt a búcsúzás, de Ildikótól és Csaba „kistesótól” is el kellett köszönnünk (kistesónak neveztem el őt, mivel annyi Csaba nevű ismerősöm van). Tavaly nyáron itt jártunkkor Csabára voltunk rábízva, ő Csaba testvér nevelt gyermeke és most már munkatársa. Könnyes szemmel, de útnak kellett indulni, mivel számítottunk rá, hogy Székelyföld felé már nem lesz sima az út – ahogy nem is volt, de szép városokon haladtunk át.

Mészáros Angelika

(Folytatjuk)