Holnap, május 31-én 18.00 órától Sárpatakon, a Pál atya által épített gyermekotthon kápolnájában szentmisét mutatunk be. Ide jönnek a lovas zarándokok is, gyertek el ti is. Álljunk ki a gyermekek mellett!! A gyermekeknek nem négycsillagos szálloda kell, hanem egy békés család!! Bízok a józan ész győzelmében,

Csaba t. 

u.i. Kérlek olvassátok el Nagy Domokos írását: 

Rekviem egy gyermekotthonért 

azaz „Annácskám, hol alszol holnap éjjel?” 

Megszámláltattunk, híjával találtattunk és darabokra szaggattatunk… Az állam a maga végtelen bölcsességében és szigorában úgy döntött, hogy megszabadul  Maros megye egyik legnagyobb múltú gyermekotthonától.  

A Pál atya (Bakó Béla OFM) által vezetett Szent Erzsébet Egyesület gyermekotthonait 1998- ben alapították. Azóta több mint 340 gyerek fordult meg az egyesület valamelyik házában,  jelenleg 23 bentlakó gyerekkel és fiatallal. Ezt szüntetik meg szinte egyetlen tollvonással az  ellenőrző hatóságok. A működési engedélyt 1 hónap múlva felfüggesztik, ez a 30 nap épp  arra lesz elegendő, hogy a tanévet befejezhessék a gyerekeink. 

Szabványok, statisztikák és  jelentések útvesztőjében a gyerek kerül az utolsó helyre – nem tehetem meg, hogy ne szóljak  hozzájuk… Annácska, és ti, gyerekek, mindannyian, ugye megértitek? 

Annácska, miután tízéves korodig háromszor „dobtak vissza” a rendszerbe, miután senki másnak nem kellettél és itt végre  otthonra találtál, ugye megérted, hogy a törvény szigorú betűje megöli a törvény szellemét,  mert hatalmasabb annál? Te már nagy kislány vagy, 10 éves, ugye megérted, hogy ilyen a  rendszer? Nem érted meg… Elárulom, hogy akárhogy összeszedem a 46 éves eszemet, én  sem értek semmit ebből! Éppen ezért tudom, hogy mi mentegetőzhetünk bárhogy, te úgyis  ránk fogsz nézni vádló tekintettel, azokkal a gyöngyfekete szemeiddel. Ránk, akikben bíztál és akikről elhitted, hogy soha el nem engedjük a kis kezed... 

Hol hajtod álomra a fejed holnap, Annácska? És reggel, ha felkelsz, kinek a kezébe nyomod  a fésűd, kitől kérdezed meg, hogy mennyit nőtt a hajad az éjjel?  Annácska, hogy mondjam el neked? Hogy lehet azt elmondani, hogy sok felnőtt velem együtt  tehetetlenül kaparja véresre a tenyerét és retteg attól a perctől, amikor újra idegenek kezébe  kell, hogy adjon téged? Hogy mondjam el, hogy hiába ígértem meg neked, mert  szeptemberben mégsem mehetsz ritmikus tornára, akárhogy is szeretnéd? Hogy mondjam  el, hogy a következő havi zsebpénzed már nem velem vásárlod el? Meg fogsz érteni, ha nem  jöhetsz velem a „nagy üzletbe”? Minden reggel azzal fogadtatok, hogy „úgy hiányoztam nektek”. Sokszor csak legyintettem,  de hülye vagyok, mert TI látjátok tisztán az igazi ÉLETET, mert TIÉTEK a mennyeknek országa. „Ha olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek…” S még hogy hogy én voltam a tanárotok! Annácska, ti fogtok igazán hiányozni nekem! Ki fog engem tanítani? Ki fogja megtanítani  nekem, hogy hogy lehetek olyan, mint te? Ki fogja megmutatni nekem, hogy milyennek kell  lenni ahhoz, hogy bemehess a mennyek országába? Érted, Annácska? Te most újra elveszítetted a földi otthonod. Hozzászoktál. De te érted, hogy mit veszítek én és az egész  világ veled? Drága gyermekeink! Azt mondják, hogy bemocskoltátok a falakat… 2 hónapja festettük ki, és  azt mondják, hogy nem látszik, mert piszkosak: száj- és kézlenyomatok vannak rajta,  összepusziltátok és összematattátok… Piszkosak, mert a kicsi kezeitek nem édesapátok  kezét, hanem a fehér falat tapogatja. Piszkosak, mert az ajkaitok az édesanyátok arcát keresi  mindenütt, még a falon is. Ugye megbocsátjátok…? Ugye megbocsátjátok azt a mély  vakságot, ami a ragaszkodás néma kiáltását, a szeretet drága freskóit mocsoknak mondja? Ti láttátok. Ti láttátok, ahogy idegen bácsik és nénik bejöttek az otthonotokba és minden kis  piszkot, minden hibát, minden repedést lefényképeztek. Mosolyogtatok, amikor bebújtak a  szőlőfa alá is, hogy az alatta levő koszt lefotózzák – ti azt eddig észre sem vettétek, mert  képtelenek vagytok a mocsok meglátására, mert ti a kavicsban is szívet és a sárban is angyalképet láttok. De rátok akkor senki sem volt kíváncsi, pedig ti minden vendéget  megöleltek, aki belép a kapun, és kézen fogva vezetitek be őket. Nektek gondolkodni sem  kell rajta, mert ti alapból tudjátok, hogy egy gyermekotthon gyermek nélkül még csak  „otthon” sem. Meg sajnos azt is jól megtanultátok, hogy milyen egy gyermek - otthon nélkül. Már ki tudja hányszor! És titeket akkor senki nem kérdezett meg. Senki nem kérdezte meg hogy ezek a falak, ez az udvar és a nevelők, akik kézen fogva vezettek óvodába, iskolába mit  is jelentenek számotokra. Nem mondhattátok el, hogy nektek nem a szabványok szerinti „négycsillagos szálloda” kell, hogy nektek elég ez a „panzió” is, mert itt féltő szeretet vesz  körül titeket. 

Azt hiszem, örökre belém égett a kép, amikor pityeregve hallgattuk az igét, ahogy Jeremiás próféta szájából hangzott: „Én tudom, hogy mi a tervem veletek – így szól az Úr - : békességet  és nem romlást tervezek, hanem reményteljes jövőt adok nektek”. Ez maradjon első és végső vigaszunk, ezt vigyétek magatokkal, ha bekövetkezik az, amit eddig el sem képzeltetek,  akárhol hajtjátok álomra fejecskéitek ezután. 

Isten áldjon, drága gyermekeim! Nagy Domokos, tanár-tanítványotok