„A bennünk lévő életerő, a tisztaság, a jóság iránti vágy ha nem találja a végtelenbe torkolló medrét, akkor parttalanul szétfolyik, fájdalmat, céltalan pusztulást okoz. A bűnbánat lényege, hogy rátalálok önmagam medrére, és a bűn gátjait áttépve nyugodtan, szabadon hömpölyögve elindulok a végtelen tenger felé, nagy hajókat hordozva hátamon, kenyeret adó malmokat hajtva. Szívemből életadó forrás fakad, s létem kis patakja a szorgalmas napjaimtól duzzadva, békésen Isten irgalmasságának tengere felé folyik.” (Böjte Csaba: Út a Végtelenbe)
Vesztesek voltunk, mocskosak, büdösek, árvák, a társadalmi létrának az alján valahol, legalábbis ezt mondták rólunk az emberek régen. Azt híresztelték, hogy ezekből, soha de soha nem lesz semmi, mert nekik nincs senkijük, semmijük. Mit is adhatnak az ilyenek a világnak? Szennyből nem lehet értéket kihozni, ezért nem is foglalkozott velünk senki. Mígnem eljött a nap, amikor valaki azt mondta, hogy nem selejtek vagyunk, hanem kincsek, remekművek, Isten ajándékai a világnak.