A katolikus egyház 1926 óta minden évben október harmadik vasárnapján tartja a világmisszió napját, amikor figyelmünket a missziókra irányítja, és azt akarja tudatosítani bennünk, hogy Isten üzenetének hordozói, postásai vagyunk mindannyian.
Vagyis minden megkeresztelt ember, minden pap, szerzetes és világi hívő, „arra kapott meghívást, hogy életével tanúságot tegyen Urunkról, Jézus Krisztusról, és hirdesse az adományként kapott hitet. Jézus követése, válasz a hívásra, hogy vegyük fel a keresztet, és kövessük Őt, vegyünk példát arról, ahogyan ő átadta magát az Atyának, ahogyan előttünk járt a szolgálat és a szeretet tetteivel, ahogyan elveszítette életét, hogy újra megtalálja azt”. A Szentatya szerint „a misszió nem erőszakos térítés vagy puszta stratégia: a misszió a hit „nyelvtanához” tartozik, elválaszthatatlan tőle annak számára, aki meghallja a Szentlélek hangját, amint felszólítja: „Gyere!” és „Menj!”. Aki Krisztust követi, az mindenképpen misszionáriussá válik, és tudja, hogy Jézus „vele együtt jár, vele együtt beszél, vele együtt lélegzik, vele együtt dolgozik. A missziós feladat közben érzi maga mellett az élő Jézust” – hangsúlyozza a Szentatya.
1962-ben a vajdasági, zentai Bulatovics Gábor palackot talált a Tiszában. Egy vérrel írt levelet rejtett, rajta dátummal: 1956. november 15.
Az ismeretlen szabadságharcos ezt írta:
"Az oroszok nemsokára ki fognak végezni és társaimat is, mert magyarok vagyunk. Itt a Tisza partján. Harcolunk a szabad Magyarországért! Hazáért! Míg elmentek, megírtam ezt. Vizesüvegbe tettem. Kifogyott a töltőtollam. Segítség! Véremmel írok! Csongrádtól 3 km északra a füzesben. Magyarok! Szabadítsanak ki!"
A szabadságharcos üvegpalackban és pár szóban sűrítette össze 1956 minden egymással kavargó érzelmét. Bátorságot és küzdelmet, csakazértis reményt, szabadságvágyat, élni akarást, magányt és halállal dacoló bátorságot.
A levél azóta a zentai városházán állít emléket azoknak, akik a legtöbbet adták a hazánkért.
Tisztelet a bátraknak!
