Ferenc pápa által bemutatott felemelő szentmise után a gyerekek egy részével elmentünk József Attila Duna parti szobrához. Az evangélium után, meghallgattuk talán legnagyobb magyar költőnk gyönyörű versét, majd a lelki, szelemi finom falatok fogytán, megáldottuk az ajándékba kapott kenyeret és jó étvággyal elfogyasztottuk azt! 

Hála és köszönet a Pedró pékségnek a finom színes pogácsáért és a "Déli Harangszóra" keresztelt kézműves kenyérért!  Ugyancsak hála és köszönet Dioszegi Lászlónak, a székely pityókás kenyérért. 

Isten áldja Ferenc pápát , meg mindazokat, akik egy ilyen szép nappal ajándékoztak meg bennünket és azokat is akik megosztották a kenyerüket a gyermekeinkkel!! 

Szeretettel, 

Csaba t. 

József Attila - Szöveggyűjtemény

A DUNÁNÁL

1

A rakodópart alsó kövén ültem,

néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.

Alig hallottam, sorsomba merülten,

hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.

Mintha szivemből folyt volna tova,

zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,

reszel, kalapál, vályogot vet, ás,

úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el

minden hullám és minden mozdulás.

S mint édesanyám, ringatott, mesélt

s mosta a város minden szennyesét.

És elkezdett az eső cseperészni,

de mintha mindegy volna, el is állt.

És mégis, mint aki barlangból nézi

a hosszú esőt - néztem a határt:

egykedvü, örök eső módra hullt,

szintelenül, mi tarka volt, a mult.

A Duna csak folyt. És mint a termékeny,

másra gondoló anyának ölén

a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen

és nevetgéltek a habok felém.

Az idő árján úgy remegtek ők,

mint sírköves, dülöngő temetők.

2

Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve

nézem, amit meglátok hirtelen.

Egy pillanat s kész az idő egésze,

mit száz ezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,

öltek, öleltek, tették, ami kell.

S ők látják azt, az anyagba leszálltak,

mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.

Enyém a mult és övék a jelen.

Verset irunk - ők fogják ceruzámat

s én érzem őket és emlékezem.

3

Anyám kún volt, az apám félig székely,

félig román, vagy tán egészen az.

Anyám szájából édes volt az étel,

apám szájából szép volt az igaz.

Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.

Elszomorodom néha emiatt -

ez az elmulás. Ebből vagyok. „Meglásd,

ha majd nem leszünk!...” - megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;

gyenge létemre így vagyok erős,

ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,

mert az őssejtig vagyok minden ős -

az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:

apám- s anyámmá válok boldogon,

s apám, anyám maga is ketté oszlik

s én lelkes Eggyé így szaporodom!

A világ vagyok - minden, ami volt, van:

a sok nemzedék, mely egymásra tör.

A honfoglalók győznek velem holtan

s a meghódoltak kínja meggyötör.

Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -

török, tatár, tót, román kavarog

e szívben, mely e multnak már adósa

szelíd jövővel - mai magyarok!

... Én dolgozni akarok. Elegendő

harc, hogy a multat be kell vallani.

A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,

egymást ölelik lágy hullámai.

A harcot, amelyet őseink vivtak,

békévé oldja az emlékezés

s rendezni végre közös dolgainkat,

ez a mi munkánk; és nem is kevés.

1936. június