Isten kegyelméből haza értem a Felvidéki missziós utamról. Számomra megrázó, szép élmény volt találkozni a Szlovákiában élő magyar testvéreimmel. A rövid, egy hétig tartó út során megismerkedhettem több katolikus plébánossal, református lelkésszel, polgármesterrel, iskolaigazgatóval, tanári karral, sok-sok kacagó gyermekkel, és buzgó, vendégszerető palóc emberrel. Ez alkalommal az útvonal az Ipoly partján sorjázó szép rendezett falvak, városok voltak.

Örömmel elmondhatom, hogy a felvidéki testvéreink Istennek hála jól vannak. Csodaszép vidéken laknak. Szép, egészséges otthonaikban békében, szeretetben élnek. Sikerült a trianoni sebeket részben begyógyítani. Ugyanis a kis Ipolyt, mely száraz időben térdig ér, hajózhatónak nevezték a határhúzogatók. Az evégett erőszakosan kijelölt országhatárok miatt édes testvérek szakadtak el egymástól. Most már ideiglenes kis hidakat építhettek, és így ellenőrzés nélkül látogathatják az anyaországban élő testvéreiket. Számomra nagy élményt jelentett ellenőrzés nélkül, útlevél, személyazonossági nélkül, keresztül menni egy Trianonban húzott erőszakos határon.

A felvidéki templomok szépek, rendezettek, jó palóc testvéreink buzgó szeretettel járnak a templomba, mindenütt látható az élő Mária kultusz is. Papjaik, nagy szeretettel gondozzák a rájuk bízottakat.

Mindenütt egészséges önkormányzat van, a polgármesterek buzgósága – hogy őszinte legyek – meglepett. Úgy éreztem, hogy közösségeiknek valóban nemcsak megválasztott elöljárói, hanem szolgáló kisebb testvérei is. Eredményesen pályáznak, fáradoznak közösségeik felvirágoztatásáért.

A jól felszerelt és szépen berendezett iskolákban, óvodákban jól képzett, lelkiismeretes tanárok, pedagógusok várják a gyerekeket. Mindenütt szépen felújított tornatermek, működő konyhák és ebédlők, szépen felszerelt informatikai laborok, mindaz mi szükséges az oktatáshoz, neveléshez.

Úgy gondolom, hogy a külső keretek adottak ahhoz, hogy a felvidéki magyar testvéreink boldogan élhessenek a szülőföldjükön. Talán az egyetlen gond az apadó gyermek létszám. Éppen ezért én mindenütt a krisztusi reményről, bizalomról, élő hitről, világot formáló szeretetről beszéltem. Úgy gondolom, hogy felvidéken is, akárcsak nálunk, Erdélyben, nem külső ellenséggel, hanem a lelkünket, a holnapba vezető reményünket, élő hitünket, világ formálásához erőt adó szeretetünket szétrágó belső ellenséggel kell megküzdeni. Ha nem sikerül az Isteni gondviselésbe kapaszkodni, akkor mi akarjuk magunkat mindenféle anyagi dolgokkal jól bebiztosítani, és az anyagiak gyűjtése, halmozása tönkreteheti holnapunkat.

Biztos vagyok benne, hogy imádkozva, összefogva, egymást kölcsönösen bátorítva tovább építhetjük a jövőt gyermekeink számára, azt a közös jövőt, amelyet Szent István álmodott meg.

Szeretettel köszöntöm mindazokat, akikkel felvidéki utam során találkoztam, köszönöm a jóságukat, és Imádságos szeretettel várom, hogy viszonozhassam vendégszerető jóságukat.

Szeretettel, Csaba t.

 

{zoomcat catid=220}