Újból és újból meghat bennünket az a tény, hogy Isten gyermekké lett, azért, hogy szerethessük, hogy merjük szeretni őt, és az, hogy mint gyermek bizalommal telve kezünkbe helyezi magát. Mintha Isten ezt mondaná: „tudom, hogy tündöklésem megrémiszt téged, hogy nagyságommal szemben, feltűnik a te semmitmondó kicsinységed. Nos, ezért tehát, mint gyermek jövök hozzád, hogy te befogadhass és szerethess engem”.

Természtesen évről-évre felmerül a kérdés, hogy mi történne, ha Mária és József az én ajtómon kopogtatnának? Lenne-e számukra hely? Aztán utána rögtön eszünkbe jut, hogy ezt a látszólag esetleges hírt, vagyis azt, hogy a szálláshely hiánya a Szentcsaládot az istállóba készteti, János evangélista már előtérbe helyezte, így írva: „Tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be.”

Így az erkölcsi kérdés, arra vonatkozóan, hogy mi hogy viszonyulunk a rászorulókhoz, mindazokhoz, akik kétségbeesetten kopogtatnak ajtónkon még alapvetőbb értelmet nyer: van-e valóban hely nálunk Isten számára, amikor megpróbál belépni hozzánk? Van-e helyünk és időnk az Ő számára? Talán éppen nem Isten az, akit mi is visszautasítunk? Mindez azzal a ténnyel kezdődik, hogy nincs Számára időnk. Minél gyorsabban tudunk helyet változtatni, minél hatékonyabbá válnak az eszközök, amelyek révén időt takarítunk meg, valójában annál kevesebb időnk van. Észrevettük ezt az ellentmondást? Nincs időm a másikra, nincs időm Istenre, a valóságban, de a virtuális térben azonnal reagálunk, kezünkben az okos kütyükkel rögtön tudunk „okoskodni”.

„És akkor Isten? A rá vonatkozó kérdés soha nem tűnik sürgősnek. Időnk nincs, életünk naptára már teljesen be van táblázva. De a dolgok még mélyebbre hatolnak. Valóban Istennek van-e helye gondolatainkban? Gondolkodásmódunk és annak rendszere manapság úgy van beállítva, hogy Ő, Isten, alapjában véve nem is kell, hogy létezzen. Akkor is, ha úgy tűnik, hogy kopogtat gondolatunk kapuján, el kell távolítanunk őt valamilyen érveléssel. A jelenkorban akkor komoly egy gondolat, ha általa és benne „Isten hipotézise” feleslegessé válik.

Nem lehet Számára hely! Érzéseinkben és akaratunkban sincs Számára hely. Magunk akarunk lenni, azokat a dolgokat akarjuk, amiket meg tudunk érinteni, a megtapasztalható boldogságot, személyes terveink és szándékaink sikerét. Teljesen el vagyunk önmagunkkal, hogy Isten számára egyáltalán nem marad hely. Talán ezért nincs hely másoknak sem, a gyermekeknek, a szegényeknek, az idegeneknek, egyáltalán a rá-(ránk)szorulóknak.

Az egyszerű szavakból kiindulva, amelyek a szálláshely hiányára vonatkoznak, ráébredhetünk, hogy mennyire aktuális Szent Pál buzdítása: „Alakuljatok át gondolkodástok megújulásával.” Pál értelmünk megújulásáról, mások felé való megnyitásáról szól; általában véve arról beszél, amilyen módon látjuk a világot és önmagunkat. A megtérés, (metanoia) amelyre szükségünk van, valóban el kell, hogy jusson a valósággal való kapcsolatunk legmélyebb szintjére. Imádkozzunk az Úrhoz, hogy éberek legyünk jelenlétére, hogy meghalljuk, amikor halkan, vagy éppen kitartóan kopogtat szívűnk ajtaján.

Imádkozzunk hozzá, hogy bensőnkben teremjen hely Számára. Imádkozzunk azért, hogy be tudjuk, be akarjuk Őt fogadni, hogy ezáltal fel tudjuk Őt ismerni azokban is, akik révén felénk fordul: a gyermekekben, a szenvedőkben, a magukra hagyottakban, a társadalom peremére szorult személyekben, a világ szegényeiben, a kitaszítottakban, akiket sokszor mi magunk löktünk el magunktól.

A karácsonyi történetben van egy másik szó-kifejezés, amelyről érdemes még szót ejteni: a dicsőitő himnusz, amelyet az angyalok énekelnek az újszülött Üdvözítőről szóló híradás után: „Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön Isten kedveltjeinek”. Isten dicsőséges. Isten a tiszta fény, az igazság és a szeretet tündöklése. Isten jó. A valódi jó, a legkiválóbb jó. Az angyalok, akik körülveszik, először csak az Isten dicsőségének érzékelése feletti örömet adják tovább. Énekük az őket eltöltő öröm szétsugárzása. Szavaikban megérzünk valamit a mennyek dallamából. Ott egyetlen kérdésnek sincs értelme többé, egyszerűen csak az a túláradó boldogság van.

Azt akarjuk, hogy ez az öröm minket is megérintsen: létezik az igazság. Létezik a tiszta jóság. Létezik a tiszta fény. Isten jó és Ő a legfőbb hatalom minden más hatalom felett. Csak pusztán e miatt a tény miatt is örömöt kellene éreznünk ezen az éjszakán, az angyalokkal és pásztorokkal együtt.

A magasságban lévő Isten dicsőségével kapcsolatban áll a földi béke az emberek között. Ahol nem dicsőítik Istent, ahol elfelejtik, vagy egyenesen tagadják Őt, ott nincs béke. Ma az elterjedt gondolati irányzatok az ellenkezőjét állítják: a vallások, különösen a kereszténység lenne az oka a világban jelen lévő erőszaknak, kirekesztésnek és háborúknak. Először meg kellene szabadítani az emberiséget a vallásoktól, elsősorban a kereszténységtől, hogy azután megteremthesse az emberiség az úgynevezett világbékét.

Igaz, hogy a történelem folyamán a monoteizmus sokszor ürügyként szolgált az intolerancia és az erőszak számára is. Sajnos az is vitathatatlan a vallás helytelen felhasználása jelen volt a történelemben, ettől még nem válik igazzá az, hogy az Istennek mondott „nem” helyreállítaná a békét.

Ha kialszik Isten fénye, akkor kialszik az ember isteni méltósága is. Akkor az ember már többé nem Isten képmása, akit mindenkiben kell tisztelnünk: a gyengékben, az idegenekben, a szegényben, sőt még ellenségeinkben is. Akkor többé nem vagyunk mindnyájan testvérek, az egyetlen Atya gyermekei, akik az Atya révén kölcsönösen kapcsolatban vannak egymással. Hogy ilyenkor milyen típusú arrogáns erőszak lép fel, és az ember hogyan veti meg és zúzza szét a másik embert, azt már láttuk teljes kegyetlenségében az elmúlt évszázadban, és újult erővel láthatjuk fellobbanni ma is.

Csak ha Isten fénye ragyog az emberben, csak ha minden egyes ember Isten akaratából született, akit Isten ismer és szeret, csak akkor lehet sérthetetlen méltósága, bármilyen nyomorult is legyen a helyzete. A Szent Éjszakán Isten maga lett emberré, mint ahogy Izajás próféta megjövendölte: az itt született gyermek „Emmanuel”, a velünk-lévő-Isten.

Így Krisztus, a mi békénk, aki békét hirdetett a távollevőknek és a közelieknek. Hogyan is ne imádkoznánk hozzá ebben az órában: Igen, Urunk, hirdesd ma nekünk is a békét, a távollevőknek és a közelieknek.

Urunk kicsi Jézus világosítsd meg a személyeket, akik azt hiszik, hogy nevedben erőszakot kell gyakorolniuk, hogy megtanulják megérteni az erőszak abszurditását és felismerjék igazi arcodat.

Amint az angyalok eltávolodtak, a pásztorok így szóltak egymáshoz: Menjünk át Betlehembe, és nézzük meg mi történt ott. A pásztorok sietve Betlehem felé vették útjukat, ahogy ezt az evangélista elbeszéli. Szent kíváncsiság késztette őket arra, hogy megnézzék a jászolban ezt a gyermeket, akiről az angyal azt mondta, hogy az Üdvözítő, a Krisztus, az Úr. A nagy öröm, amelyről az angyal beszélt, megérintette szívüket és szárnyakat adott nekik (is).

Menjünk el Betlehembe, mondja ma az egyház liturgiája nekünk. „Trans-eamus” fordítja a Vulgata: „áthaladni”, átmenni. Merni megtenni a nagyobb lépést, azt az „átkelést”, amely révén kilépünk megszokott gondolatainkból és életünkből és túllépünk a pusztán anyagi világon, hogy eljussunk a lényegeshez, a túlsó partra, az Isten felé, aki eljött ide, hozzánk-felénk. Imádkozzunk az Úrhoz: adja meg a képességet, hogy átlépjünk korlátjainkon, önző világunkon; segítsen, hogy találkozzunk vele, különösen abban a pillanatban, amikor Ő maga, a Legszentebb Oltáriszentségben szívünkbe költözik.

Menjünk el Betlehembe: ezekkel a szavakkal, amelyeket a pásztorokkal együtt egymásnak mondunk, nem csak arra a nagy átkelésre kell gondolnunk, amely az élő Isten felé vezet, hanem Betlehem nyomán a világ minden háborús övezetébe. Imádkozzunk, hogy legyen mindenütt béke.

A pásztorok sietve mentek. Szent kíváncsiság és szent öröm késztette őket. Közöttünk talán nagyon ritkán adódik, hogy Isten dolgaiért sietünk. Ma Isten nem része a sürgető valóságoknak. Isten dolgai, így gondolkozunk és így mondjuk: várhatnak. Pedig Ő a legfontosabb valóság, az Egyedüli, aki végső elemzésben valóban fontos. Miért ne fogna el bennünket is a kíváncsiság, hogy közelebbről nézzük és megismerjük Isten személyesen nekünk adott üzenetét?

Imádkozzunk, hogy a pásztorok szent kíváncsisága és szent öröme ebben az órában minket is érintsen meg, és mi is azután örömmel menjünk el Betlehembe, az Úr felé, aki ma is ismét felénk jön. Beteljesedett az advent, itt a találkozás ideje! Ámen

Áldott karácsonyt, reményteli újesztendőt!

fr. Andor György Károly OFM elnök