A csíksomlyói ferences kolostor csendjében február végén, hétfőtől péntekig a ferencesek és egyházmegyés papok számára tartott éves lelkigyakorlatot Barsi Balázs OFM. Kakucs Szilveszter OFM személyes hangú jegyzetét olvashatják, a képek a Kerekes László segédpüspökkel együtt bemutatott szentmisén készültek.
A moderátor a volt magiszterem volt, aki nyolcvanévesen is ugyanazzal a tiszta evangéliumi radikalitással és szellemi frissességgel szólt, mint három évtizeddel ezelőtt. Számomra a lelkigyakorlat eleje döcögősen indult. Külső nehézségek, belső fáradtság, testi-lelki kimerültség. Az ember ilyenkor azt gondolná, hogy majd „belejön”, de nálam inkább az ellenkezője történt: az elmélkedések egyre mélyebbre mentek. Túlságosan is mélyre, és bennem egyre inkább felszínre került a gyöngeség tudata.
Balázs atya nem simogatja az ember lelkét. Kimondja az igazságot. A papi és szerzetesi hivatás lényegét nem idealizálja, hanem az evangélium mércéjével méri. És ahogy peregtek a napok, bennem egyre inkább előtérbe került a kicsinység, az alkalmatlanság, a jelentéktelenség érzése. „Későn szerettelek meg, ó szépség, oly régi és oly új! Későn szerettelek meg! És íme, te belül voltál, én pedig kívül, és ott kerestelek…” – visszhangoztak bennem Szent Ágoston szavai. Mintha rólam szólt volna a vallomása. Kerestem az Urat a megfelelésben, a teljesítményben, az elvárásokban – miközben ő belül volt, én pedig kívül bolyongtam.
A zárónap csendes fordulatot hozott. Amikor a leginkább a kicsinységemmel voltam elfoglalva, a kiengesztelődés szentségében szolgálatra hívtak. Emberileg lett volna nálam alkalmasabb, tapasztaltabb is. Mégis engem kértek. Ott álltam, és bennem csak ez a kérdés lüktetett: Uram, ki vagyok én?
És talán éppen ez volt a kegyelem pillanata. Mert akkor tudatosult újra bennem az, ami túlmutat rajtam: a pap nem a saját méltóságából szolgál. Nem a lelki állapota, nem az önbizalma, nem az aktuális „formája” teszi alkalmassá. A gyóntatószékben nem az én erőm működik, hanem Krisztus irgalma. A szentségben nem én vagyok a főszereplő, hanem az a Krisztus, aki gyenge eszközöket választ, hogy világos legyen: az erő nem belőlünk fakad.
A hálaadó szentmise után visszatértem a szobámba. A lelkigyakorlat utolsó gesztusaként kezembe vettem a Szentírást. Szent Ferenc imájával kértem világosságot: „Fölséges és dicsőséges Isten, ragyogd be szívem sötétségét…” Találomra nyitottam ki, de tudjuk: Istennél nincsenek véletlenek. Izajás próféta könyve 49,1–6 szakasza tárult elém.„Kevés az, hogy szolgám légy… a nemzetek világosságává teszlek.” Ez az ige nem a nagyságomról szólt, hanem a küldetésről. Nem arról, hogy ki vagyok, hanem arról, hogy kié vagyok. A próféta szavai egyszerre vigasztaltak és helyreigazítottak: Isten már akkor ismert és nevemen szólított, amikor én még semmit nem tettem. Nem a teljesítményem alapozza meg a hivatásomat – hanem az ő megelőző szeretete.
A lelkigyakorlat elején a kicsinységem nyomasztott. A végén megértettem: a kicsinység nem akadály. A kicsinység a tér, ahol Isten cselekszik.
Nagyböjt van. A lecsupaszodás ideje. Az igazsággal való szembenézés ideje. De nem azért, hogy beleroppanjunk a gyöngeségünkbe, hanem hogy megtanuljuk: Isten nem a tökéletességünkre épít, hanem a rendelkezésre állásunkra. A kérdés tehát nem az, hogy „méltó vagyok-e?”, hanem az, hogy „igent mondok-e?”. Ha igen, akkor a jelentéktelenség érzése küldetéssé alakul. A szorongás bizalommá. A kavargás csenddé. És akkor talán mi is felfedezzük: nem későn szerettük meg őt – hanem akkor, amikor végre hagytuk, hogy ő szeressen bennünket a kicsinységünkben is. Nem fantasztikus az Úr?
Szilveszter testvér
www.romkat.ro
