„A fejsze immár a fák gyökerére vettetett" (Máté 3: 10)

Advent nagy alakja Keresztelő János, aki eljött, hogy az Úrnak útját megkészítse népe szívébe. Egyszer csak megjelent a Júda pusztájában, megtérést hirdetett és parancsolt az arra utazóknak, járókelőknek. Szikár alakján szegényes ruhája teveszőrből volt, bőrrel a derekán, sáskán és erdei mézen tengette életét. Bozontos haja, karvaly orra, parázsló szeme nem volt vonzó inkább ijesztő. Ám dörgő hangján elkiáltott prófétai üzenete messzire zengett. Híre hamar terjedt, s özönlött hozzá a nép, hogy hallhassák ezt a furcsa és kemény szavú prófétát.

Megtérésre sürgető és keresztséget parancsoló üzenetét azzal indokolta, hogy már jő és közel van az Úr érkezése, akiről a próféták jövendöltek hosszú évszázadokon át, s akit a római zsarnokság igája alatt nyögő nép türelmetlenül és esdekelve várt – a Messiást, a Szabadítót, az Üdvözítőt! Ám a legsúlyosabb érve mégiscsak az volt, hogy immár a „fejsze a fák gyökerére vettetett! Azaz a fennálló, a megszokott, természetesnek vett és öröknek vélt életvitel, gondolkodás, az erkölcstelenség világa gyökerestől íratik ki. A fejsze nemcsak a fák törzsét, hanem már a gyökereit fogja vágni és szaggatni. Az elkövetkező felfordulásból, pusztulásból és kataklizmából csak egy kiút van: a megtérés – azaz vissza az elhagyott Istenhez, s a megérkező Messiással újra kezdeni az életet! Nincs más út a túlélésre, a megmaradásra, az életre.

A Keresztelő üzenete ma is érvényes jobban mint valaha, aki prófétai vízióban látta az akkori romlott, gonosz és bűnös világ tarthatatlanságát és közelgő elkerülhetetlen végét. Úgy ma is, akinek szeme van látnia kell a ma fennálló romlott, gonosz és bűnös világ tarthatatlanságát és közelgő elkerülhetetlen végét. Akkor a Messiás megérkezte után a kereszténység rohamos terjedésével a váltás bekövetkezett. Nagy Konstantin római császár már 312-ben államvallássá nyilvánította az addig tűzzel-vassal üldözött Kereszténységet. Ezzel az Ókor elmúlt, s kezdetét vette a keresztény Középkor, s vele egy igazságosabb, haladóbb és élhetőbb világ, mely aztán helyet adott az Újkornak, melynek lassan a végéhez közeledünk.

Mik ennek a jelei? Mindenekelőtt az, hogy az új világot hozó, megteremtő és megtartó Kereszténység értékeit kétkedéssel, cinizmussal, vélt jobban tudással lassan de szisztematikusan aláásták, hiteltelenné tették éppen az annak talaján kinőtt, de szabadságával visszaélő gondolkodók, akik „sokkal jobbat ajánlottak: istentagadást, örök értékek elvetését, erkölcstelenséget. Gondolataik politikai ideológiákká sűrűsödtek, melyek valláspótló szerepet töltöttek be. Elég csak a fasizmusra, kommunizmusra és kozmopolitizmusra utalni. Ezek végül is két világháborút és számtalan helyi háborút eredményeztek.

Míg a u.n. Keresztény országok százmilliókat veszítettek a háborúkban, főleg fiatal katonaként, s ma népességük tragikusan fogyóban van, addig a világ más részein élő egyszerűbb népek túlnépesedtek s most egyre hangosabban dörömbölnek a „jóléti társadalmak kapuin. Pedig ezek a társadalmak is a végét járják. Gazdasági rendszereik a hidegháború idején ugyan minden kedvezményt megadtak népeiknek félvén a kommunizmus terjedésétől. S hogy annak vége lett, most meg ezeket lassan visszavonják mindent amit adtak, s ráadásul mindent drágítanak. Az nyert hasznot pedig bizonyára drága, elhúzódó és ineffektív háborúikra költik. Mindezekhez járul a táradalom lassú szétesése: a közösségi összetartozás meggyengülése; a növekvő individualizmus; a végtelen önzés; a családi kötelékek meglazulása; a család lassú eltűnése; a vallás iránti növekvő közömbösség s ahol az iskola már nem nevel, csak oktat. Sajnos az Egyház is elerőtlenedett. Nem látjuk-e, hogy a fejsze a fák gyökerére vettetett? A szemünk láttára vágatott ki két hatalmas elnyomó birodalom a fasiszta és a kommunista, s jelei vannak, hogy a harmadik is inog már: a globális pénzbirodalom.

Az emberiség kollektív tudatalattija nyugtalanítóan érzi, hogy mi egy átmeneti korban élünk. A nagy kérdés milyen lesz a jövő új élete – és egyáltalán lesz-e? Az elkövetkező felfordulásból, pusztulásból és kataklizmából csak egy kiút van: a megtérés – azaz vissza az elhagyott Istenhez, s a megérkező Messiással újra kezdeni az életet! Valahogy úgy mint Keresztelő János: böjtöléssel, imádkozással és alázatossággal. Nincs más út a túlélésre, az újrakezdése, a megmaradásra, egyszóval az életre!

Dr. Pungur József
Edmonton, 2011. Adventje