„Az isteni alázatnak kell a szemünk előtt lebegnie, amellyel Krisztus térdre borul Jeruzsálem falai előtt, sír, hogy »hányszor próbáltalak összegyűjteni titeket, mint kotlós a szárnya alá a csibéit, de ti nem akartátok« [Lk 13,34]. A pap az az ember, aki egész életét arra szenteli, hogy odatérdeljen Jézus mellé, megölelje és azt mondja neki: »Ne búsulj, ne sírj, nézd, itt vagyok, jöttem, segítek a fránya kiscsibéket összeszedegetni, szeretlek téged, számíthatsz rám!«” (Böjte Csaba: Út a Végtelenbe)
A múlt és a jövő az a két pólus, melyeknek feszültségében él az ember. Isten bölcsességében úgy látta jónak, hogy az ember elől elrejtse a jövőt. Ha tudnánk a holnapi nap terheit, össze is roppanhatnánk alatta, mert az erőt mindig csak a mai nap nehézségeihez kapjuk. Ha ismernénk a jövőt, nem dönthetnénk szabadon, és talán a jelenben kevesebbet fáradoznánk, küzdenénk. 