„…jó dolog gondoskodni családunkról, jó dolog az asztalfőre ülni, és családfői feladatainkat felemelt fővel, büszkén teljesíteni. Jó látni a párolgó levest kanalazó, kacagó nagycsaládot, jó tudni azt, hogy a meleg étel, a tiszta, szép ruha, a jókedv az én becsületes munkám gyümölcse. […] ha csak egyetlen ilyen percet élhetek át, már azért is érdemes volt megszületnem. Isten ugyanezt a büszke férfiúi örömöt szeretné minden férjnek felkínálni. Isten azt akarja, hogy minden férfi megtapasztalja a családját összefogó, méltósággal az asztalfőre ülő családapa örömét, büszkeségét.” (Böjte Csaba: Út a Végtelenbe)
Életünk végén szeretetünk alapján leszünk megítélve, hogy segítettük-e Jézust a leginkább rászoruló emberekben. Maga Jézus teszi fel nekünk a kérdést a legkisebb testvéreinkben nap mint nap : Éhes vagyok ! Adsz-e enni? Ruhátlan vagyok ! Felruházol-e ?Tudatlan vagyok ! Tanítasz-e ? Durva , műveletlen , nyomorult vagyok ! Foglalkozol-e velem szeretettel, jósággal , irgalommal ? Bűnös, tékozló vagyok ! Le tudsz-e hajolni hozzám a tékozló fiú apjának szeretetével, megbocsátó jóságával ?