Ha józanul gondolkozunk, valóban belátjuk, hogy azokat a szenvedéseket, amelyeket bűneinkkel egymásnak okozunk – emberek, közösségek, népek –, igazságtalanság lenne Isten nyakába varrni. Viszont hogyan tekintsünk a betegségekre, a veleszületett fogyatékosságokra, amelyek az ártatlanokat is sújtják? Persze számos olyan betegség van, mely a helytelen életmódunk, önmérgezésünk következménye, de sok olyan kór is pusztít, amelyről senki nem tehet. Küld betegséget az Isten? Lehet büntetés a betegség?

Nem vagyunk istenek, nem vagyunk halhatatlanok. Porból teremtett az Isten, és életünknek, mint a futballmérkőzésnek, megvan az eleje és a vége. Tudjuk, hogy mikor dobták be a labdát, mikor indult el a meccs, de a végét nem tudjuk. Marék porságunkból, esendőségünkből adódóan törékenyek, sebezhetőek vagyunk, megbetegedhetünk, és ezt bele kell számolni az életünkbe. Ez vele jár.

A Földön megélhető tragédiák vízszintes irányban hatnak, az Ég felé, az Isten felé való utunkat nem akadályozhatják meg.

Láttam súlyos beteg, kórházban szenvedő embert, aki boldog volt, imádkozott, és értelmét látta az életének; és láttam ép, egészséges fiatalt, akinek mindene megvolt, beült a fürdőkádba, maga mellé tette a hajszárítót, véget vetett az életének. Ez nagy titok. Biztos, hogy jó dolog egészségesnek lenni, jó dolog sikeresnek, szépnek, megbecsültnek lenni, de az igazi boldogság nem ezeknek az eredője.