A más vallásúak és a hitetlenek ezzel szemben nem sajnálják arra fecsérelni az idejüket, hogy széles körben terjesszék a Katolikus Egyház elleni vádakat, miközben az Egyház alig védekezik.

A hívek is legtöbbször zavartan és szégyenkezve bizonytalankodnak, ha erre terelődik a szó, az ellenfél pedig elégedetten nyugtázhatja, sikerült lejáratni őket.

Az Egyház valóban nem szentelt nagy erőket arra, hogy tisztázza magát. A krisztusi igazságot – „jóval győzd le a gonoszt” – célravezetőbbnek tartotta, mint hogy a vádakat cáfolja. Sokaknak érdekében állt felnagyítani az egyházunkban valóban meglévő bűnöket, visszásságokat, torzulásokat, hogy a tekintélyét aláássák: a reformáció követőinek (akik szintén alkalmazták az inkvizíciót és végeztek ki sokakat), a felvilágosodás hirdetőinek, a kommunistáknak, a liberális kapitalizmus híveinek, a fundamentalista rezsimeknek és a szektáknak... Az ő egyházellenes fórumaik, irodalmuk súlyosan torzítva terjesztette a tényeket.

Az Egyház bűneinek bemutatása nemcsak túlzó, hanem egyoldalú is. Hallgatnak a vétkeknél sokkal nagyobb számban előforduló jóról, amit Egyházunk hősei, szentjei és névtelen „kisemberei” végeztek: a régi korokban a betegápolást, a szegények felkarolását, a tudomány, az írásbeliség terjesztését, az oktatást szinte kizárólag az Egyház képviselői végezték. Előszeretettel emlegetik a békepapokat, de hallgatnak a többségről, akik nem voltak hajlandóak együttműködni az elnyomó hatalommal, és sokukat ezért kegyetlenül bántalmazták, emberi méltóságuktól megfosztották, sokszor életükkel fizettek. Ugyanezt tették katolikusok ezreivel, akik védték, rejtegették a kirekesztett népcsoportokhoz tartozókat, pl. a zsidókat.

Hálásak lehetünk minden jogos kritikáért, mert szükségünk van arra, hogy szembesítsenek a tényleges hibáinkkal: „Kicsi szívem, még nem érted el a célt, leállt a szellemi, lelki kibontakozásod, fejlődésed.”

Előttünk van egy ideál, amely vonz, hív, vár, és szükségünk van néhány kutyára, aki belénk mar, hogy szaporábban szedjük a lábunkat.

Nem biztos, hogy az Egyháznak jót tenne az állandó tapsvihar. Krisztus sem piros szőnyegen, rezesbanda kíséretében vonult végig az életén. Egyénileg és közösségileg a magunk nagypéntekét, nagyszombatját meg kell járnunk.

Az Egyháznak is újra és újra fel kell mennie a maga Golgotájára ahhoz, hogy meg tudja tapasztalni a húsvéti megtisztult föltámadást, új életet.

Hogy kinek mennyire kellemetlen a saját nagycsütörtöke, nagypénteke...?! Az ember szívesebben vállalna egy finom, emberszabású, könnyedebb keresztutat, de ez nem mindig jön össze, sem az Egyháznak, sem a személyeknek. Biztos, hogy az újjászületések fájdalmához a nagycsütörtökök, nagypéntekek fájdalma is hozzátartozik. Nem hiszem, hogy az lenne a legnagyobb baj, hogy az Egyház támadásnak van kitéve, és ezzel akadályozzák tevékenységünket, hanem inkább az lenne baj, ha nem lennének vízióink, elképzeléseink, ideáink, álmaink, lendületünk...