Az Árpád atyánk által megkötött törzsszövetség befogadó volt, a történelem alatt sok más népcsoportnak is ajtót nyitott, és ma már senki nem akar visszamenni, mondjuk, a Töhötöm törzsébe – jó nekünk a nagy Kárpát-medencei magyar nagycsalád.

Árpád vezér a honfoglaláskor meg tudta szólítani, és egy asztalhoz tudta ültetni az újonnan érkezett törzseket, de a már rég itt élt közösségeket is, nem kegyetlen csatákból, hanem bölcs vérszerződésből, a törzsek egymást szeretettel elfogadó szövetségéből született szép hazánk.

Annyira szeretem magam elé képzelni azt a ragyogó szép tisztást, ahol tanácskozni összeültek akkor élt nagyjaink. Szinte látom, ahogyan a marcona hadfik egymást méregetve, dühösen kardjuk után nyúlnak, hogy valós vagy vélt igazukért elégtételt kérjenek – de látom, ahogyan bölcsen, határozottan megfogja karjukat Árpád atyánk, és szelíden inti őket: „Nézzétek, milyen szép nagy ez a föld, van itt hely mindannyiunknak, ha bölcsen és jóságosan egymás hóna alá nyúlunk, és vállt vállhoz vetve dolgozunk, akkor itt a magunk, gyermekeink számára hazát, otthont, egy tündérkertet teremthetünk.”

Az emberek biztosan gyanakodva figyelték egymást, de aztán szívüket megnyitotta a szép szó, örömmel hallgatták az éber szemmel álmodó nagy embert, a közösséget szülő, és így népünk atyjává váló vezért. Hallgattak a jó szóra, magukévá tették Árpád álmát, pedig akkor, ott olyan kevés esélye volt annak, hogy a sok törzsből, népből egy egységes közösség, egy ország szülessen.

A csoda, melyben Árpád atyánk hitt, megtörtént, nagyon gyorsan, a másik be- és elfogadásából Európa közepén megszületett egy ország, mely jóságosan otthont adott mindenkinek.