(Jézus) szülei minden évben fölmentek Jeruzsálembe a húsvét ünnepére.

Amikor tizenkét éves lett, szintén fölmentek, az ünnepi szokás szerint. Az ünnepnapok elteltével hazafelé indultak. A gyermek Jézus azonban Jeruzsálemben maradt anélkül, hogy szülei tudták volna.

Abban a hitben, hogy az úti társaságban van, mentek egy napig, és keresték a rokonok és ismerősök között. Amikor nem találták, visszafordultak Jeruzsálembe, hogy keressék.

Három nap múlva akadtak rá a templomban, ott ült a tanítók közt, hallgatta és kérdezgette őket. Akik csak hallgatták, mind csodálkoztak okosságán és feleletein. Amikor meglátták, csodálkoztak.

Anyja így szólt hozzá: „Gyermekem, miért tetted ezt velünk? Íme, atyád és én szomorúan kerestünk.” Ezt felelte: „De miért kerestetek? Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell lennem?” Ám ők nem értették meg ezeket a hozzájuk intézett szavakat. Velük ment hát, lement Názáretbe, és engedelmeskedett nekik. Szavait anyja mind megőrizte szívében. Jézus meg gyarapodott bölcsességben, korban s kedvességben Isten és az emberek előtt. [Lk 2,41-52]

Nem esnek egymás nyakának, és nem kezdik firtatni, hogy ki mennyire felelős a kialakult helyzetért. Persze hogy mondhatta volna Mária: „Te vagy a férfi, miért nem ügyelsz ránk!”

És József is kitörhetett volna: „Hát nem rád bízta a Jóisten a gyermeket?! Te beszéltél az angyallal, te vagy az anya!” Mind a kettőjüknek igaza lehetett volna, de most nem az igazságot kell keresni, hanem a földreszállt szeretetet, az Istenembert. „Atyád és én aggódva kerestünk” – mondja Mária. Együtt, felelősen próbálják elhárítani a bajt. Ők tudják, hogy nem egymásban kell keresniük a hibát, a félelem, az aggodalom egyformán sújtja mindkettőjüket, ezért minden erejüket latba vetve összefognak és együtt oldják meg a feladatot.